» HÍREINK »
Bizonyára nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy szeretek utazni. Talán már kevesebben vannak azok, akik velem együtt azt mondják, hogy szeretnek vonattal utazni. Számomra külön kikapcsolódás vonatozni: akár nosztalgia vonatról van szó, akár korszerű, gyors úgynevezett rail jet-ről. Az egyházi év, számomra lélekben egy nagy, szent utazást jelent, amelynek van két „pályaudvara”: a kisebbik a karácsonyi ünnepkör, a nagyobbik, a főpályaudvar a húsvéti ünnepkör. A kettő között pedig, mint vasútállomások és vasúti megállóhelyek találhatóak a különböző főünnepek, ünnepek és emléknapok. A hasonlatnál maradva, advent első vasárnapján indult el a vonatunk a szent utazásra karácsony felé, és most, karácsony napjaiban itt vagyunk az ünnepkör szívében.
Amikor hittant tanítottam, rendszeresen megkérdeztem a gyerekeket, hogy melyik a legnagyobb ünnepünk? Általában azt válaszolták: a karácsony. A felsősökben már kezdett tudatosulni, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét, de minél alacsonyabb osztályokban kérdeztem meg, annál többen mondták a karácsonyt. Komolyan elgondolkodtam azon, vajon miért mondják a karácsonyt a legnagyobb ünnepünknek a kisgyerekek? Aztán felnőtteket is megkérdeztem erről, és meglepően sokan mondták a karácsonyt a legjelentősebb ünnepünknek. Azt is megkérdeztem mindegyiküktől, hogy miért tartják Jézus születését a legfontosabb ünnepnek? Azt válaszolták: ilyenkor együtt van a család, mindenki-mindenkit szeret, olyan meghitt, kedves dolog a kis Jézus jászla mellett, a karácsonyfa körülállni.
Az ember ősi, legbelülről jövő vágya, a meghittség és az otthon utáni vágy. Kedves erdélyi írónk, Tamási Áron rendkívül szépen fejezi ki ezt az igazságot az Ábel Amerikában című művében: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A trilógia főhőse, Ábel még ezt is mondja: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent,… s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” Karácsonykor térünk vissza oda, ahol otthon lehetünk. A Mennyei Atya annyira szeret minket, hogy otthont készített nekünk Fiában, Jézus Krisztusban. Amikor a második isteni személy értünk emberré lett, azért tette, hogy Isten szeretete által igazi otthont találjunk a világban. Talán ezért olyan bensőséges, meghitt ünnep számunkra karácsony, mert vágyunk Isten ölelésére, és ezért fáj legjobban azoknak, akiknek nincs otthonuk, nem csak fizikai, de lelki értelemben sincs. Isten szabadon vállalta, hogy a legegyszerűbb emberként jöjjön a földre, mint egy hajléktalan, kitaszított. Kedves elődöm, Beer Miklós püspök atya évekkel ezelőtt egy körlevelében, amely roma testvéreink lelkipásztori gondozásáról szólt, ezt írta: „Keresztényként valljuk, hogy egyedül Isten Fia választotta meg, hogy hol és milyen körülmények között szülessék. Jézus Krisztus személye és magatartása vezet ahhoz az igazsághoz is, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Ha pedig testvérek vagyunk, akkor Krisztus követőiként felelősek is vagyunk egymásért.”. Karácsonykor különösen gondoljunk azokra is, akik otthontalanok – fizikai és/vagy lelki értelemben egyaránt -, imádkozzunk értük és segítsünk rajtuk, ha tudunk, és ahogyan tudunk.
A karácsonyi ünneplésnek eredetileg nagyon szép szokása az ajándékozás. Nem az ajándék értéke a fontos, hanem a személyesség – ha tehetjük, magunk készítjük el az ajándékot -, valójában önmagunkat, szeretetünket ajándékozzuk, ahogy Isten az Ő Fiát ajándékozza nekünk. Máig meghatározó élményem, amikor még prefektusként szolgáltam a Központi Szemináriumban és megismerkedtem a Sant Egidio Közösséggel, akik hajléktalanokat és elhagyatott embereket karolnak föl. Megkértek, hogy búcsúztassak el egy hajléktalan pártfogoltjukat az Új Köztemetőben. Karácsony szenteste előtti napon történt a temetés: az elhunyt néhány hajléktalan barátja és a Sant Egidio Közösség tagjai voltak jelen. Megható és mély volt. Utána a Szent Rafael Alapítvány közösségi termében történt egy kis szeretetvendégség, ahol elbeszélgettem néhány hajléktalannal. Mindenki ajándéknak élte meg, hogy méltó módon búcsúztunk el egy embertársunktól, és szeretetközösségben lehettünk együtt, de én éreztem magam a legmegajándékozottabbnak. Eddigi életem legszebb karácsonyi ajándéka volt számomra ez az esemény.
János evangéliuma harmadik fejezetének van egy igeverse, amit a szentíráskutatók az evangéliumok evangéliumának mondanak: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Istennek ez a szeretetterve karácsonykor indul és húsvétban teljesedik be. Jézus földi születésének ünnepén azt a csodálatos valóságot éljük át, hogy Isten annyira szeret bennünket, hogy egészen közel jön hozzánk. A Filippi levél csodaszép Krisztus-himnusza ezt mondja Róla: „… isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez, mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát… és hasonló lett az emberekhez… meglázta magát… engedelmes lett a halálig.” Karácsony üzenete ez: Isten úgy szeret bennünket, úgy azonosul minden emberrel örömében és fájdalmában, hogy értünk szinte lemond az istenségéről. Isten úgy szeret bennünket, hogy végtelen isteni intelligenciájával és érzelmi gazdagságával vállalja a „beszorítást” az Őhozzá képest roppant kicsi, szegényes emberi létbe. Gyönge hasonlattal élve: képzeljük el, az ember megtehetné azt, hogy hangyává váljon, fölvállalja a szegényes, primitív hangya létet azért, mert kimondhatatlanul szereti a hangyákat. Összehasonlíthatatlanul nagyobb emberi értelméről, akaratáról és érzelmeiről lemondana annak a tudatában, hogy egyszer majd eltapossák, aminek ellenállhatna, de nem teszi. Ennyire, sőt ennél kimondhatatlanabbul szeret minket Isten, amikor az Ő Fiát adja nekünk. Ezt teszi az első karácsony óta, folyamatosan most is.
Idén ötven éve, 1969-ben lépett elsőször ember a holdra. Óriási eseménynek számított ez akkor, és ma is sokan büszkén emlegetik. Valóban jelentős tény ez az űrkutatás történetében. Azonban James Irwin, az egyik űrhajós, aki a holdra lépett, visszatérésekor ezt a vallomást tette: „Sokkal fontosabb az ember Holdra lépésénél az a tény, hogy Isten, szent fia Jézus Krisztus által a lábát erre a földre tette.” Igen, Isten a földre lépett: „Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk…” – mondja a karácsony éjféli szentmise olvasmánya, idézve Izajás prófétát. Minden család életében óriási esemény a gyermek születése. Már a babavárás is nagy izgalommal tölti el a családot. Unokatestvéreim édesapja mesélte, hogy minden gyermeke megérkezése előtt saját maga festette ki a lakásukat, hogy tiszta, szép otthon fogadja az újszülöttet és édesanyját. Az adventi várakozásban és karácsony előtt közvetlenül is nagy sürgés-forgásban van a család: takarítás, sütés-főzés, ajándékok rendezése. Mindez fontos, de ennél sokkal fontosabb, hogy a lelkünket és a kapcsolataink rendezzük Istennel és embertársainkkal. A karácsonykor megszülető Gyermek élménye meghitté teszi az ünnepet, de ne feledjük: akkor igazi a karácsony, ha bennünk és közöttünk is megszületik a Megváltó, a mi evangéliumi életünk tanúságtétele által. Ez a tanúságtétel és szeretet ne csak karácsonykor legyen élő, hanem, a karácsony utáni hétköznapokban is, mindig.
Azt is érdemes megszívlelnünk, hogy Jézus születésének ünnepe nem csak egy nap, nem is kettő, hanem egy egész ünnepkör, amely lehetőséget ad a megtérésre, az újrakezdésre, szentgyónásunk elvégzésére, kapcsolataink rendezésére, ha ezt még nem tettük meg. A karácsonyi ünnepkörön belül érdemes megfigyelnünk, hogy karácsony napjától (december 25-től) újévig, a karácsony nyolcad kisebb ünnepeinek is komoly üzenetük van: szinte mind vértanú ünnepek (Szent István diakónus, aprószentek, Becket Szent Tamás). Vajon miért emlékezik az Egyház a meghitt karácsony után a vértanúkra. Bocsánat a kifejezésért, de miért „rontja el” az idillt ezekkel az ünnepekkel? Éppen azért, hogy tudatosítsa bennünk: a karácsony, Jézus születése, Isten emberré levése nem idill, nem hangulat csupán, nem is mese. Ellenkezőleg: Jézus megtestesülése, értünk való emberré léte – a bensőséges élményen túl -, véresen komoly valóság. Olyannyira, hogy az értünk emberré lett Istenért sokan életüket adják, kezdve Szent István diakónustól, aki az első vértanú, napjainkig, szerte az egész világon. Karácsonykor őrájuk is tekintsünk!
Karácsony ünnepe bennünket is meghív: nekünk is érdemes életünket adni Őérte embertársainkban, Őt látni és szolgálni másokban. Ekkor lesz hiteles a karácsonyunk nem csak az ünnep napjaiban, hanem az utána következőkben is, és ez ad reményt, hogy az egyházi évben megtett földi utazásaink végállomásán, a mennyei karácsonyon látni fogjuk az értünk emberré lett, és bennünket végtelenül szerető Isten arcát.
Fotó: Bölönyi Gabriella
Váci Egyházmegye
2024. április 25. csütörtök
Márk
Abban az időben: Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az...