Egy héttel a budapesti Kolping országos lelki nap után, mintegy annak vidéki folytatásaként, március 7-én, a kispesti és a vadkerti kolping családok nagyböjti lelkigyakorlata volt Érsekvadkerten, az erdei házban, amelyet a Kispestről érkezett Gyetván Gábor atya vezetett, aki másodízben adott támpontokat további életünkhöz.

Kérjetek és adatik, zörgessetek és ajtó nyittatik számotokra gondolattal vezette be a napi elmélkedést Gábor atya. Ám rögtön hozzá is fűzte, ha ezeket a cselekedeteinket nem szövi át a szeretet, ha nem úgy állunk hozzá a kérőhöz, mintha mi szorulnánk kérésre, könnyen zsákutcába juthatunk. Jó lenne elérnünk azt, hogy még mielőtt megteszünk, vagy meg nem teszünk valamit másokkal, azzal a szemüveggel is megnéznénk, hogy mit váltana ki belőlünk, ha azt velünk szemben foganatosítanák. Vagy inkább nem is gondolunk ilyenre, mert már az előítéleteink birtokában eleve eldöntött tény minden tettünk? - Ezen bevezető gondolatok tükrében elmélkedtük át a keresztút állomásait, amelyből felvillantanék néhány gondolatot.

Ugye ismert számunkra, hogy az első állomásnál Pilátus halálra ítéli Jézust. Hiába a számtalan ellenérv, köztük Pilátus feleségének szavai is, amelyek Jézus jótetteiről tanúskodnak. Pilátus, mintegy politikai zsarolásként kimondja az ítéletet. Az ítéletet felülírja a jobb lator kijelentése, hisz ők méltón szenvedik el a büntetést, de Jézus, aki semmi rosszat nem tett, nem érdemelt ilyen végzetet. Az ítélet felelősség vállalás is egyben. Nem csak Pilátus akkori ítélete, hanem a ma emberének ítélkezése is. Legyünk hát óvatosak ezen a területen, mert nagyon könnyen tévútra kerülhetünk ítéleteink által!

A második állomásnál Jézus vállára veszi a keresztet, melyet a kivégző osztag helyez oda. Belegondoltunk-e már abba, hogy számunkra milyen érzés lehetne vinni azt az eszközt, amellyel halálunkat okozzák? Mi vajon hányszor válunk kivégző osztagosokká azzal, hogy terheket (kereszteket) teszünk felebarátaink vállára? Netán a mi keresztünket is velük akarjuk vitetni? Vagy felmerem vállalni saját keresztem vitelét, mert hiszem, számomra is akad egy cirenei Simon terhem vitelének könnyítéséhez. Krisztus zokszó nélkül felveszi a keresztet. Felveszi, mert tudja miért (érettünk, életünkért) veszi fel azt. Tisztában van azzal, hogy az Isten jónak teremtette a világot, benne az embert is, még akkor is jónak, ha a „kígyó” el is térítette a helyes útról.

A kereszthordozás nem könnyű feladat. Jézusnak sem volt az, hisz háromszor is elesett vele. Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy elesni nem jó sem gyalogosan, sem kerékpárral vagy egyéb eszközzel, életkorunk előrehaladásával, netán súlyos betegség miatti kiszolgáltatás következtében. Elesni az elkövetett bűneink által, a földre zuhanásaink mások létező oldala. Ám ahányszor a testi elesés megtörténik velünk, mindig felállunk. Leporolva ruhánkat, folytatjuk utunkat, még akkor is, ha rövidesen megismétlődhet az előző esemény. Hasonlóan kell tennünk a lelki elesések (elkövetett bűnök) esetében is, és örülni annak, hogy már legalább egy nappal is tovább tudtam lelkileg talpon maradni.

Jézus tudja, hogy mit és miért csinál a keresztútján. Még akkor is, amikor az őt sirató asszonyokkal találkozik. Tudatosodik-e bennünk, a napjaink emberében, Jézus ekkor elhangzó üzenete, miszerint nem Őt kell siratni, inkább magunk és gyermekeink végett van okunk a sírásra. Ugye hányszor tapasztaljuk meg a neveletlen szülők neveletlen gyermekeinek lélek és ország romboló hatását, mivel nem Isten ajándékának tekintve őket, nem is egyengetjük életútjaikat.

Természetesen az állomások sora itt nem ér véget. Jézus folytatja útját a „csúcs” felé. Most gondolatba vegyük át Jézusunk keresztjét és képzeljük el azt, hogy a bekiabálok és sajnálkozók által ellepett út mentén, mi mit éreznénk Jézus helyében és hogyan reagálnánk azokra!!!

Az elmélkedést közös ebéd követte és gyónásra is volt lehetőségünk. Majd az erdőszélén közös keresztutat végeztünk.

Az imádságos együttlétünk záróeseménye a délután ötkor kezdődő szentmise volt, amelyen a vadkerti gitáros énekkar teljesített zenei szolgálatot. A szentmise tanítása Urunk színeváltozását felidéző evangéliumi részletből (Mt,17,1-9) kiindulva adott támpontokat a jelenlévők számára. A három kiválasztott apostol kijelenti akkor, hogy „Uram, jó nekünk itt lenni:” Ám a kijelentésük miértjéről nem olvashatunk az adott szövegben. Most, a lelki nap lezárásakor, mi kimerjük-e jelenteni, hogy nekünk, vadkertieknek és kispestieknek jó volt itt lenni! És ha kijelentjük, hogy jó volt, mindenki tegye hozzá a saját miértjét is, amit e jegyzet írója elsőként meg is tesz: Veletek egy közösségben lenni jó! Jó, mert nem az számít, hogy honnan jöttünk, hanem az, hogy hová (Húsvét öröme felé) tartunk.

Forrás: Molnár János, Vadkerti Harangok

Fotó: Kristók János