» HÍREINK »
Az abortuszokban évente világszerte csaknem ötvenmillió a halott, egytől egyig gyerekek, egészséges magzat-gyermekek. Az öngyilkosok – ők mennyien? És a lelki halottak, az Istent játszó istenkedők? Megszámlálhatatlan! Beteg a világ? „Gonoszságban fetreng” (1Jn5,19), halálos beteg. Orvosra, megmentőre, üdvözítőre vár. Vár?
Világjárvány van. Most el vagyunk zárva a templomtól, a nagy húsvéti ünnepléstől. Be vagyunk zárva félelmeinkbe. Félünk a betegségtől, a járványos kórtól, attól, hogy megfertőződünk, hogy fertőzünk. Ilyen húsvétunk még nem volt, mondogatjuk − meggondolatlanul. Nem gondolva azokra, akik az iszlám, vagy a kommunista terror alatt mindig is ilyen elzárt húsvétot éltek, élnek meg.
De volt még ilyenebb húsvét is: az elárvult, kisírt szemű tanítványoké, akikről azt olvassuk, hogy „aznap, amikor beesteledett, a hét első napján a zsidóktól való félelmükben zárt ajtók mögött tartózkodtak” (Jn 20,19), s nyolc napra rá, ugyanígy (Jn 20,26). Félelmüknél már csak a gyászuk nagyobb. Vigasztalhatatlan szomorúságukba zárkóznak. Az elmúlt napok szörnyűségei lemerítették őket, beomlottak, lebénultak, kialvatlanok, reményvesztettek, elveszettek. S az asszonyok a köreikből mindezt még tetézik: képtelen történetekkel állnak elő az elhengerített kőről, a kipakolt sírkamráról, akárcsak a gyerek-apostol, a „szeretett tanítvány”, János, aki hajnalban azzal jön vissza a sírkamrából, hogy ő ott mindent rendben talált, és hogy ő bizony bizakodik (Jn 20,8). Péter is ott volt, de ő most nagyokat hallgat. A gyászában bolydult Mária Magdolna meg abnormális ujjongással egyre csak azt hajtogatja, hogy „látta az Urat” (Jn 20,18), s ilyenkor mindig földre borul. A tanítványok félnek, de nemcsak a zsidó hatóságoktól, hanem e délibábos mendemondáktól, a „csalfa vak reménytől” is. Bezárkóznak, elzárkóznak.
Eközben a templomban tetőfokára hág a fényes ünneplés, a hág hápeszáh, a tízedik csapástól, az öldöklő angyaltól megmenekülés, majd a hág háhérut, a tengeren való átkelés, az egyiptomi rabságból való szabadulás, a fölszabadulás, a szabadság hálaünnepe. Lobognak a fáklyák, szólnak a fanfárok, harsog a dobbal, lanttal, citerával kísért zsoltárének, a dicsőítés, melyet az aranyló, illatos tömjén felhők egyenesen az Úr trónja elé röpítenek. A sokaság a megmenekülést, a szabadságot ünnepli, míg az apostolok kis csapata a menekülést keresi bezárt rabságában.
Leszáll az est, a tanítványokban teljes a sötétség. Mélyponton vannak, a null-ponton. Ekkor Jézus, ahogy ígérte, mint a tolvaj (Mt 24,43-44), nesztelenül köztük terem (Jn 20,19). Különleges tolvaj. Csak adni tud, észrevétlen ajándékká lenni. Belopja magát, „csöndesen és váratlanul” a roskadozó lelkekbe. A rideg-sötét siralomház nyomban templommá lesz, de másmilyenné, mint a világ csodája jeruzsálemi templom. Itt már nem kövekről van szó, aranyló ornamentikáról. A feltámadt Jézus, a Bárány maga a templom (Jn 2,19-22; Jel 21,22), az imádság, az Atya háza (Jn 2,16). És mindazok, akikbe − Lelkét árasztva (Jn 20,22) − békéjét (Jn 14,27; 20,19.21.26), örömét (Jn 15,11; 17,13; 20,20) leheli, vele egy testté, egy templommá (Ef 2,19-22) lesznek. E templom napnál fénylőbb „lámpása a Bárány” (Jel 21,23). Innen Assisi Szent Ferenc Naphimnusza.
Ez a templom, ez a szentegyház élő, eleven test. Semper renovanda, mindig, szüntelen újjászületésre (Zsolt 51,12; Ezek 11,19; 18,31; 36,26; Jn 3,3.5-8), megújításra szorul, megújítandó, miközben ez a templom, a szentegyház már így leverten, sötéten, beomlottan, súlyos betegen, sérülten, több sebből vérzőn is templom. A feltámadt Jézus már gyászukban, sírásukban, félelmeikben, elhagyatottságukban, megszégyenültségükben és kudarcukban is ott volt, jelen volt, a tanítványokkal volt, és ez így is lesz „minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Az Úr, a feltámadt Jézus − Emmanuel, ő a „velünk az Isten” (Mt 1,23) mindenkor és mindenhol. „Vallja meg most Izrael” – szólít meg bennünket a 124. zsoltár. Vallja meg a szentegyház, ha ő nincs velünk, akkor csak a sötétség van, akkor nincs remény, süllyedünk (Mt 8,23-27; Mt 14,28-33), átcsapnak a hullámok felettünk (Zsolt 124,1-8), elmerülünk, „mint ólom a nagy vizekben” (2Móz 15,10). Őáltala, Ővele és Őbenne teljesednek a Mózesnek és a prófétáknak adott ígéretek (Lk 24,27.44). Általa Isten „sátrat vert közöttünk” (Jn 1,14). Ő az égő, soha el nem égő csipkebokor, aki a VAN (2móz 3,14), aki a mindenkor bajban lévő népéért van, mely nép nélküle tehetetlen (Jn 15,5), ő az „értetek van” örök szeretetlángolás a „nem szeretik a szeretetet” (Assisi Szent Ferenc) világban. Ő a szekhina, az óvó felleg, sötét éjeinkben a tűzoszlop (2Móz 13,21-22), vándor a vándorokkal (Lk 24,15), Út (Jn 14,6) az úttalan úton: „Hegytetőn, hol nincsen út, / elnyúlt testem ingyen Út” (Szedő Dénes: Futsz az Úrtól hasztalan – Keresztút, 9. állomás)
„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Amilyennek megismertük őt Galilea, Szamaria, Júdea poros útjain, útvesztőin, olyan ő most, feltámadása révén az egész világ számára. Láttuk, hogy „a fájdalmak férfijaként” (Iz 53,3) ott van minden emberi fájdalomban, nyomorúságban. Isten Bárányaként magára veszi a világ bűnét, így veszi el (Jn 1,29). „Betegségeinket hordozta” (Mt 8,17; 25,36), és így vette el. Ismerve, megszenvedve éhséget és szomjúságot (Mt 4,2; 25,35; Jn 4,7; 19,28) van gondja az éhezőkre (Jn 6,3-13.33-59), a szomjazókra (Jn 2,3-11; 7,37; Jel 22,17). Megéli az otthontalanság (Mt 8,20; 25,35), a ruhátlanság (Mt 25,36; 27,28.35) kiszolgáltatottságát, a megszégyenítésnek, gúnynak, kínzatásnak válogatott válfajait. Ott van tanítványainak a viharaiban, félelmeiben (Mt 8,26). Az ő lelke sem mentes a viharoktól és háborgásoktól (Jn 11,33). Véres verejtékezéssel élte meg a halálfélelmet (Lk 22,44), ismerte a „rettegni és gyötrődni” (Mk 14,33) tusáját. Imádságaiból nem hiányoztak a riadt lelkek Istenhez forduló kiáltásai (Zsolt 22; 31,10; 39,13; 42,12; 43,5…): „Ő testi élete idején könyörgésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” (Zsid 5,7). Istenszeretetében mindenkinél kegyetlenebb teljességgel élte át az Isten nélküliség rettenetét, a horror vakuit, az üresség, a semmi rémületét (Mt 27,46; Zsolt 22,2). Feltámadásának erejéből jelen van mindazok életében, akik ezeket elszenvedték, elszenvedik. Erről szól Meliton, szárdeiszi püspök (+ 190) a prédikációjában: Krisztus „sokakban sokat elszenvedett; Ábelben megölték…, Józsefben eladták…, a prófétákban pedig meggyalázták…”. A mondat befejezetlen, mert befejezhetetlen: Auschwitzban elgázosították, a Gulágon agyonverték, az Andrási út 60 kínzókamrájában halálra vallatták, az intenzív osztályok személytelenségében magukra hagyták... Jézus nem megérkezik e nyomorúságokba, hanem benne van.
A feltámadt Jézus nem kívülről, mint egy felmentő sereg, falat s zárat ostromolva jön a tanítványaihoz. Ott van velük a bajban. Ő, úgy a Jó Pásztor, hogy maga a nyitott ajtó a juhok számára: „Én vagyok az ajtó” (Jn 10,7.9). Megnyílik, s megnyit. Felismerik, hogy az Úr az. S ők – „bár az ajtók zárva voltak” −e nyitottságban mindennél dúsabb, s tágasabb legelőre lelnek: Jézus az övék, s ők Jézuséi. Eltelnek ott, a szűkös bezártságban e mindennél tágasabb legelő ízével, illatával, szabadságával: „Öröm töltötte el a tanítványokat”( Jn 20,20).
Jézus nélkül mind e széles, zajos, tarka-barka nagyvilág kiábrándító zárt osztály. Jézussal a legzártabb karantén is templom: „Tágas hajlék, nincs fala” (Szedő Dénes: Betlehemnek városa). Szerb Antalt 1944-ben a Balfi munkatáborban ölik meg. Már fogolyként − Sík Sándor segítségével, levelezés útján − itt fejezi be a Száz vers című antológiáját. A könyvet Angelus Silesius (1624-1677) ferences szerzetes Jézushoz intézett szavaival zárja: „Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan: / szabad vagyok, szabad szárnyalni magasan” (Szedő Dénes ford.).
Zatykó László
Fotó: Pixabay, migorkat, newjsag
2024. március 29. péntek
Auguszta
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E...