» HÍREINK »
A szentelendők bemutatkozó sorait olvashatják a következőkben.
Hugyecz Balázsnak hívnak. Sokszor el kellett már mondanom az elmúlt hét év alatt az életem és hivatásom történetét. Sajnos nem sikerült erre még jobb formulát találnom. Nézzék el nekem a kissé száraz és tényszerű írásomat.
Egy kicsi Nógrád megyei faluból származom, Romhányból. Azonban szívemnek éppoly kedves édesapám szülőfaluja, Nógrád is. Hitemet az itt élő nagymamám által kaptam, aki kisgyerekként sokszor magával vitt a templomba, este imádkozni tanított és felolvasott nekem a Bibliából. Később, plébánosom buzdítására 3. osztályos koromtól fogva ministráltam, naponta eljártam szentmisére. Egy összetartó kis közösség alakult ki a fiatalokból, akikkel együtt jártunk ministrálni, betlehemezni és nyaranta kirándulni. Később gimnáziumba a váci piaristákhoz kerültem, úgy érzem, az ott eltöltött évek és az ott megismert emberek is rengeteget segítettek a papság melletti elköteleződésemben.
Óvodás koromtól kezdve többször is felmerült bennem a papság gondolata. Persze mindig akadt valami, ami egy ideig jobban érdekelt, ilyen volt például a régészet illetve a kertészkedés, de soha nem hagyott nyugodni az Úr. A végső, vagy komolyabb elhatározást a gimnázium első évében sikerült meghoznom. Onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy merre is kell indulnom. Így 2013 nyarán felvételt nyertem a Váci Egyházmegye papnövendékei közé, ez év szeptemberében kerültem Kismarosra, ahol újraindult az egyházmegye előkészítő szemináriuma. Ebben az első, azaz előkészítő évben, a tanórák mellett komoly hangsúlyt kapott a fizikai munka is. Remek lehetőség volt tapasztalatszerzésre az élet számos területén. Valamint a Nővérek imaéletébe való bekapcsolódás, a hely nyugalma és varázsa nagy hatással voltak rám. Következő évemet szintén Kismaroson kezdtem, de már bejártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára Budapestre. Emellett viszont befogadó közösség gyanánt maradtunk egy társammal az újonnan érkezők számára az előkészítő szemináriumban. Két évet végeztünk el így az egyetemből, tehát három Kismaroson töltött év után kerültem a Központi Szemináriumba Budapestre.
Dr. Beer Miklós püspök atya a 2019-es év nyár elején diakónussá szentelt és első állomáshelyemül Salgótarjánt jelölte meg, ahol fél évet töltöttem. Majd Marton Zsolt püspök atya a Vác Felsővárosi Plébániát jelölte ki új szolgálati, tapasztalatszerzési helyül. Nagy izgalommal és várakozással léptem ki az iskolapadból, és vágok bele most a lelkipásztori életbe.
Papi jelmondatom: „A törvény teljessége a szeretet.” (Római levél 13,10)
Hálásan köszönöm mindazoknak, akik imádkoznak értem, hogy továbbra is hűséges maradjak!
***
Fazakas Zsoltnak hívnak. Szuper gyerekkorom volt! 1974-ben születtem, egy kiegyensúlyozott családban. Van egy öt évvel fiatalabb öcsém. Vele és az emeletes házban lakó gyerekekkel cseperedtünk fel, játszottunk sokat a környéken. Szüleim egy hónapos koromban megkereszteltettek. Szépen neveltek minket, de a keresztény vallást nem gyakoroltuk. Minden folyt a maga medrében: ovi, általános iskola, majd a bútorasztalos szakmát is kitanultam. Munka mellett esti suliban leérettségiztem. Az iskola végéhez közeledve ismertem meg feleségemet, Anitát. Rövid időn belül polgárilag összeházasodtunk és megszületett életem első fő műve, Lili. Körülményes volt a várandós időszak, de hálát adok, hogy kitartottunk Lili megszületése mellett! Anitával elhatároztuk, megkereszteltetjük Lilit, annak ellenére, hogy mi magunk nem voltunk gyakorló keresztények. Egyszerűen meg akartuk adni az esélyt neki, hogy „jó kézben legyen”. Zajlott tovább az életünk. Hullámhegyek és hullámvölgyek, ahogy lenni szokott. Visszagondolva tisztán látszik, hogy milyen más volt megélni és feldolgozni a krízishelyzeteket, mint most, Isten oltalma alatt. Először Lili keresztelése kapcsán kerültem kapcsolatba az Egyházzal, majd rá hat évre, mikor napközis tábort kerestünk, hogy túléljük a nyári szünet hosszú időszakát. Először a református táborba ment, majd a katolikus napközisbe. Innen minden nap kivirulva ért haza. Jellemzően Anita hozta-vitte, így alkalma volt beszélgetni a hitoktató hölggyel a plébánia kertjében. Számomra az első benyomás nagyon meghatározó volt.
Ahogy beléptem a plébániára, azon nyomban odajöttek hozzám, és beszélgetni kezdtek velem. Furcsa, de mégis vonzó volt az a szeretet, ahogy engem, egy idegent befogadtak. Csáki Tibor atya hívott el az első kirándulásra, Nagymarosra, a családokkal és fiatalokkal együtt. Nagyon sokat beszélgettem Tibor atyával. Kedves, nyitott szívű és befogadó volt. A közösségen keresztül érintett meg a szerető Isten. Onnantól számítom felnőttkori megtérésemet. Abban az évben sok minden történt, fordulópont volt a család és az én életemben is. A meghívás, a hit kegyeleme; a túlterhelt munka vége, egyéni vállalkozásom kezdete. Családomra és Istenre helyeződött a hangsúly. Egyre sűrűbben jártam be a közösségbe, mert jól éreztem magam köztük. Egy új családra találtam. Egyre gyakrabban mentem misére. Emlékszem, milyen suta voltam a templomban. Mint egy riadt őzike: mit kell itt csinálni? Hogyan kell imádkozni? Megindult a plébániai formálódásunk is. Anitával meghívást kaptunk egy induló katekumen csoportba. Készültem az első áldozásra, majd a bérmálkozásra. Feleségemmel szentségi házasságot is kötöttünk. Majd megszületett Csenge lányom és Marci fiam. Csodálatos évek voltak! Isten anyatejjel táplált engem. Növekedtem hitben és szeretetben. Annyira elkapott a lendület, hogy elhatároztam, szeretnék én is hozzájárulni a közösség életéhez és ministrálni. Lehetőség nyílt a szolgálatban jobban elmélyülni és elköteleződni, így a váci egyházmegyében akolitus képzésre jelentkeztem. A két év alatt belekóstolhattam a szolgálat sokszínűségébe. Két év után érett bennem a vágy, hogy alaposabban megismerjem a Katolikus Egyház tanítását, hitét, ezért felvételiztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre.
A három év tanulás alatt végig éreztem, hogy Isten ennél is többre hív. „Zsolt, barátom! Evezz a mélyre!”
Így vált számomra világossá, hogy a diakónus hívatásra igennel válaszoljak. A diakónusképzésen nagyszerű emberekkel, különálló sorsokkal találkoztam. Egy azonban közös volt: csodálkozás a híváson, felismerés az alkalmatlanságra. Hogyan képes Isten ilyen csetlő-botló emberekre bízni mások üdvösségét? Méltatlannak és alkalmatlannak érezzük magunkat. Vajon hogyan tesz képessé minket Isten, hogy „együgyűek” legyünk? Hogyan leszünk képesek Jézus „egy ügyét” képviselni? Embernek egyedül lehetetlen, de Istennel együtt semmi sem lehetetlen. Erőt és biztonságot ad az a tudat, hogy nem egyedül kell kimunkáljam magamból a jót. Ebben a helyi közösség, a Testvérek segítségére is számítok. Nagy szerepük lesz abban, hogy én miként formálódok, milyen diakónust faragnak ki, milyen kincseket ásnak elő belőlem. Ahogy Reményik Sándor is írta:
„Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.”
Az akolitus képzésen különböző imamódokat tanultunk. Az egyik ezek közül a visszatekintés volt eddigi életünkre. Igyekeztük felfedezni, hogy mikor, hol és hogyan volt jelen Isten gondoskodása, melyek voltak a mérföldkövek. Jó visszatekinteni az eddigi utamra, és látni, hogy miből lesz a cserebogár. Segít azt is felfedezni, hogy másokban is ott lehet ugyanaz a meghívás, amit én kaptam. És bizony nekem is ásót, kapát, csákányt kell ragadnom, hogy előássam a másikba eltemetett istenarcot. Hiszem, hogy eddigi szolgálatom a helyi közösségben csak most kezdődik igazán. Állandó diakónussá szentelésem az út eleje lesz, nem a vége.
A szentelési idézetem: „Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából.” (Ef 4,11-12)
Imádkozzunk értük.
Váci Egyházmegye
2024. április 26. péntek
Ervin
Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: „Elmegyek, és helyet...