Grúber Géza Károly Dunaföldváron született, 1946. november 11-én. Szülei és nagyszülei mélyen vallásosak voltak. Családjában nagybátyja szerzetes pap volt, nagynénje pedig szociális missziós nővér. A papi hivatás iránti érdeklődést a családi minta, neveltetése indította el. A Dunaföldváron szolgáló atyáknak, és az onnan elszármazó atyáknak is meghatározó szerepük volt abban, hogy Géza atya 50 évvel ezelőtt a papi hivatást választotta. Pappá Szabó Imre püspök, esztergomi kormányzó szentelte 1970. június 21-én.

Az ünnepi liturgia keretében a jelenlévők együtt adtak hálát a Jóistennek a jubiláns atya hívatásáért, papi szolgálatáért. Marton Zsolt megyéspüspök szentbeszédében a hűséges szolgálatról elmélkedett. Elmondta, hogy Géza atya a nehéz időkben lépett a papság útjára, és ötven évig hűen szolgálta az Egyházat. „A mai ünnep lényege, hogy közösen hálát adjunk azért, hogy Grúber Géza Károly atya Istentől kapott küldetését és hatalmát hűséggel használta arra, hogy az embereket igazságra és szentségre vezesse” –fogalmazott.

Az ünnepségen Péntek Zsolt atya is részt vett, akit Grúber Géza szobi káplánsága alatt keresztelt meg, majd később ő indította el a papi szolgálat felé. Zsolt atya hálás szívvel köszönte meg, azt a sok jót, amit lelki vezetőjétől kapott, majd a jelenlévők köszöntötték az ünnepeltet. Holeczné Nagy Mária intézményvezető Sík Sándor: Ketten a Mesterrel című versét olvasta fel a köszöntéseket követően.

Grúber Géza Károly atya további életére kívánjuk a Jóisten mérhetetlen erejét, áldását és szeretetét!

***

SÍK SÁNDOR – KETTEN A MESTERREL

Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.

Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.

Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.

Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

Fotó: Migazzi Kristóf Idősek Otthona

Váci Egyházmegye