Nyomasztóan közeli már az Idő. Sokszor valóban nyomasztóvá válik, mert azzá teszi a körítés. A díszek, a pompa, ajándékok beszerzése, a rengeteg kiadás, amivel már november elejétől fogva ostromolnak bennünket. Ebben a forgatagban viszont könnyen elveszhet a lényeg. Manapság sok dolog miatt kell aggódnunk. Oly sok forrásból kapunk aggasztó híreket, hogy a rettegés egészen rátelepedhet szívünkre. Ebben az ádventben belengi a levegőt a félelem, annak félelme, hogy templomainkat ismét bezárni kényszerülünk, hogy a küszöbön lévő karácsonyt kénytelenek leszünk úgy megülni, mint az elmúlt húsvétot. Hogyan tudunk mégis felfigyelni a rejtekben megbúvó igazi értékre? Hogyan tudjuk nem csak otthonunkat felkészíteni, nem csak a külsőségeknek áldozni? Eszembe jutott erről a jelenlegi helyzetről egy régi ádvent.

Az általános iskola végén kezdett igencsak elevenné válni bennem a gondolat, hogy a papi pályát választom. Egészen fiatal korom óta rendszeresen eljártam ministrálni, a szentmisék mondhatni a mindennapjaim részét képezték. Nem okozott ez különösebb nehézséget mindaddig, míg a szülőfalumban éltem és jártam iskolába. Egészen különös, izgalmas, már-már misztikus volt az ádventi idő. Amikor a misék hajnalban vannak, amikor az ember sötétben indul el otthonából, majd világosban jön ki a templomból. A fények egyfajta játéka ez, széppé és mélyebbé teszi a készületünket. Így teltek gyermekkorom ádventjei, amíg középiskolába nem kerültem, akkor hirtelen minden megváltozott.

A középiskolát Vácott kezdtem meg, ami a gyakorlatban egészen egyszerűen annyit jelentett, hogy korán reggel már a buszon kellett zötykölődnöm, hogy beérjek a tanítás kezdetéig. Nem volt szükség világjárványra, sem semmiféle katasztrófára ahhoz, hogy megfosszon engem a készületnek a jól megszokott módjától. Ettől kezdve sajnos nem volt alkalmam többet roráté misére járni, a hajnali mise ideje alatt már a buszon kellett lennem. Elevenen él bennem az érzés, amit akkor éreztem: igazságtalanság, megfosztottak valamitől, valami lényegestől, ez nekem jár! Teljesen hatalmába kerített ez az érzés. Reménytelennek tűnt a helyzet, hiszen a kötelességemet teljesítenem kellett. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan is lehetne mégis ádventté tenni ezeket a kora reggeleket. Hogyan tudom felkészíteni a lelkem akkor, ha nem jutok el a templomba, ha egyetlen roráté misén sem tudok részt venni, ha el kell térnem a jól megszokottól? Talán aktuális ez a kérdés mindannyiunk számára. Nem csak akkor, ha nem jutunk el a szentmisékre, de minden élethelyzetben. Hogyan tudom a lelkemet felkészíteni arra, hogy az Isten egészen sebezhetővé teszi magát, azért hogy közel lehessen hozzám?

Volt egy pont, amikor arra jutottam, hogy tudatosan távol kell tartanom magamtól ezt a keserűséget. Innentől kezdve elhatároztam, hogy a reggeli busz utak lesznek számomra rorátékká. A busz sokszor az utcánkból indult lévén, hogy a sofőr a háza előtt parkolt vele. Így lehetőségem volt felszállni egy teljesen üres, csendes nyugodt buszra, akadt 10-15 percem, amit nyugalomban tudtam tölteni ebben a sötétségben. Ezt általában imára fordítottam. Mindig magammal hordtam egy zsebkönyv méretű Újszövetséget, ebből olvastam egy-egy fejezetet, melyet átelmélkedve sikerült megtölteni az időt, az utazást, az egész napot, de talán az engem körülvevő sötétséget is, egy kis fénnyel, reménnyel. Ezekben a reggeli utakban nem volt semmi káprázatos, vagy varázslatos, a szürke hétköznapokat jelentették.

Így vált a hétköznapi a szív készületévé, az álmos reggel valami többé. Olyan ádventté, amit azóta sem felejtettem el. Nem volt szükség másra, csak arra, hogy közel akarjak kerülni ahhoz, aki hozzánk érkezik. Sötétség és fény harca, erről szól a karácsonyra való készületünk. Mi az, amit táplálok magamban? Sokszor nincs szükség rendkívüli csodákra, eseményekre, körülményekre, az Isten szereti a hétköznapit is, ha az nyitott szívvel társul.