SZERETETLAKOMA A PINCÉBEN – KOVÁCS ZSOLT ATYA ADVENTI TÖRTÉNETE



A zsidó nép messiásvárásáról ír elmélkedése első felében Kovács Zsolt, a Váci Egyházmegye papja, aki jelenleg Rómában folytatja tanulmányait. Az akkori várakozás egész Izrael számára egy közösségi élmény volt, ezt a fajta messiásvárást örökölte a mi Egyházunk is, mint Új Izrael, amelyre évről évre megemlékezünk Megváltónk születésnapja előtt – írja Rómában kelt levelében az atya, majd feleleveníti az itthoni roráté szentmisék utáni szeretetlakomák hangulatát, fejlődését és emlékeztet minket arra: mi is a közösségi együttlét célja.

Jézus Krisztus érkezését megelőző időben Nagyon megerősödött Izraelben a messiásvárás, hiszen a népnek rengeteg bizonytalanság közepette kellett élnie: A zsidó nép már több száz év óta katonai-politikai elnyomás alatt élt, amely magával hozott egy feszültséget a zsidók életszemlélete (hit, kultúra, bölcselkedés) és a görög, majd a római elnyomók által képviselt (ún. hellenisztikus) életszemlélet között. Ez a feszültséggel teli idő egy várakozást, egy erősebb vágyat keltett a zsidó népben az Úristen közbelépése iránt, aki történelmük kezdetén már bebizonyította, hogy képes csodás módon kiszabadítani őket a gonosz elnyomás alól, gondolok itt az Egyiptomból való kivonulásra, és képes elvezetni őket a béke és jólét földjére („a tejjel-mézzel folyó Kánaánba”).

Isten kiválasztása és szabadító tette alapozta meg Izrael népének önképét, egész életét, mint vándorló nép, akiket Isten gyengéden szeretett. Ózeás által így szólt: „Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki.” (Oz 11,4) Ez egész Izrael számára egy közösségi élmény volt, egy közös tapasztalat, amely megalapozta számukra azt is, hogy együtt kiáltsanak fel könyörögve, hogy Isten szeretetétől indítva lépjen újra közbe a nehéz időben, és küldjön egy Megmentőt, amint annakidején megmentette őket, mint nemzetet, Mózes vezetése által. Ezt a fajta messiásvárást örökölte az Egyház is, mint Új Izrael, amelyre megemlékezünk évről évre Megváltónk születésnapja előtt az adventi időben.

Ez a készületi idő emlékeztet minket arra, hogy a mi életünk is a már és a még nem feszültségében telik, ami rávilágít arra, hogy Jézusban értelmezzük életünket: már megváltott minket Jézus Krisztus, már bevont minket a mennyei örökségébe, de még nem jutottunk el a teljességhez, ami felé folyamatosan haladni vágyunk. Azonban ha a maga gazdagságában szeretnénk megélni ezt a hivatást, akkor nem vonulhatunk el magunknak, hanem jobb, ha közösségben éljük ezt meg. A zarándok Egyház, mint közösség kapta ezt a meghívást, hogy tagjai ebben osztozva együtt éljék meg és viseljék az út terheit, a hiányt, a lemondásokat és áldozatokat, egymást támogatva, hogy együtt ünnepeljék meg a közöttünk megszületett Szeretetet, a Megváltó érkezését. Különösen fontos megerősödnünk ebben, amikor a jelen helyzet eltávolít minket egymástól és szomorúságot hordoz. Hadd osszam meg ezért tavalyi élményemet az adventi várakozással kapcsolatban!

Balassagyarmaton teljesítettem szolgálatot, mint káplán, és arra gondoltunk, hogy milyen jó lenne a roráté szentmisék után a pincében kialakított közösségi teremben szeretetlakomát rendezni, egy kis teával, szendvicsekkel és házi süteményekkel. Az előkészítés persze nem volt egyszerű: nehéz volt elképzelnie sokaknak, hogy hogyan is fog ez működni, ki lesz az, aki az egészet megszervezi és kézben tartja, hogy osszuk be egymás között a feladatokat. A Szentlélek-szemináriumot közel hatvanan végezték el tavasszal, akik nagyon fellelkesültek az Úr és a közösségi szolgálata iránt, de azért a megvalósításról sokaknak más elképzelése volt, hogy ki hogyan fogja tudni beosztani az idejét és energiáját, ezért különösen is nagy izgalommal vártuk az indulást.

Hál’ Istennek Balassagyarmaton még erősen élő hagyománya van a roráté szentmisének, amelyen közel száz ember vett részt napról napra. Elején még csak páran merészkedtek le a pincébe megnézni, hogy miről is szól az egész. Aztán napról napra, hétről hétre egyre többen jöttek le egy kis reggelire, a fiataloktól elkezdve egészen az idősebb korosztályig. Igyekeztünk a diákoknak is a reggeli mellé egy kis játék lehetőséget is biztosítani, így mindig repkedtek a ping-pong labdák és hangosan zengtek a csocsóasztal fémes karjai. Hihetetlenül megelevenedett az egész terem a beszélgetésektől, a nevetéstől és az egymás iránti szolgáló szeretettől. A Szeretet már megszületett közöttünk napról napra a rengeteg gondoskodó tettben, a másokhoz való odafordulásban és figyelmességben. Jézus megszületett közöttünk is, így vele járhattunk az úton, és ez feledtette a reggeli korán kelés, készülődés és fáradtság terheit, mert már eltöltött minket az ő Szentlelkével, a szeretet lelkével, akiben Atyának szólítjuk az Istent, és akiben egymást testvérként ismerjük fel. Így az ünnep valóban csúcsponttá lehetett és megkoszorúzta mindazt, amit már előtte megéltünk.

Kívánom a kedves testvéreknek, hogy az idei készület is ebben a Lélekben teljék, és lehetőségeinkhez mérten forduljunk egymáshoz szeretettel: figyeljünk a Lélek hívó szavára, és tőle indítva legyünk figyelmesek, szolgálatkészek és nyitottak a vigasztalásra és vigasztalódásra, arra, hogy valóban megszülethessen közöttünk Jézus, mert ahogyan ő mondta Máté evangéliumában: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Így tartsunk ki együtt a hitben, reményben és szeretetben és így hívjuk együtt az Urat: „Ó jöjj, ó jöjj, Emmanuel!”