"Ragyogtasd ránk Arcodat, Uram, te örömmel töltöd el szívemet" (Zsolt 4,7). Aki behunyja szemeit, és advent idején a Názáreti Jézus alakja rögtön felsejlik előtte, annak fogalma sincs, milyen gazdagság birtokában van.

2019 nyarán ugyanis, az Úrjézus Arca egyszeriben eltűnt a lelkem mélyéről. Köpni-nyelni nem tudtam. Pap vagyok, felszenteltek már tíz éve, a spiritualitás mélységeit szent életű sztarecek tanították nekem a sivatag sárga homokjában, de még így is képes volt Krisztus szerelmes Arca hirtelen megszűnni számomra. A riadt sötétségben összeomlottam. A papi jelmondatom az, hogy Részesíts Arcod szemlélésének boldogságában a Megváltóra gondolva. Reményik Sándor: Istenarc című verséhez hasonlóan minden szempárban a nagy Ő Arcát keresem - így minden, amire rátettem az életem, váratlanul értelmét vesztette. Elméletileg tudtam, hogy Kalkuttai Teréz Anya is ilyen vak szürkeségben élt 50 évig, és azt is, hogy úgy tud kitágulni a kegyelemre a teremtmény szíve, ha a Teremtő hiányzik neki, de azt nem sejthettem, hogy ez ilyen kemény dió lesz gyakorlatban. 2019 adventjának csodája segített, hogy a köldökzsinórt újra megtaláljam a karácsonyi Kisdedhez.

Miután Dániel prófétához hasonlóan elvágódtam arccal a föld felé (Dán 10,9) Védelmezőm tekintetének hiányától, ahhoz a menedékhez rohantam, amihez már kisgyermekkoromban is futottam, amikor valami bántás ért: a képzőművészetet hívtam segítségül, és ecsetet és palettát ragadtam. Elhatároztam, hogy megfestem a Mindenek-felett uralkodó Pantokrátor alakját, még ha nem is látok Belőle semmit a szívem mélyén. A legősibb, kétezer éves, természetes technikát választottam – hátha az Ő szerelmes tekintete visszatér. Azonnal munkához láttam. Tudtam, hogy amíg előfaragom a nyers fenyőfa táblát, addig meg kell faragnom nyers önmagamat: genetikai adottságaimat, testi-lelki valómat, érzelmeimet, vágyaimat és indulataimat, hogy a Szent megjelenhessen rajta. Tudtam, hogy amíg a csontenyvet, a nyúlbőrt, a bolognai krétát a büdösben összefőzöm fehér alapnak, addig az életem meztelen-tiszta alapjaival is szembe kell néznem. Tudtam, hogy amíg a glória 23,75 karátos aranyát finom mozdulatokkal beégetem achát kővel, addig a láthatatlan világgal kell csatát vívnom, és a teremtetlen Kegyelemmel kell szövetségre lépnem. Így festettem, hol a mennyei otthon társaságát élvezve, a kármin vörös és a csont fekete színt keverve, hol térden állva könnyek között, míg az ikonfestés legnehezebb, de egyben legcsodálatosabb szakaszához érkeztem: Jézus Arcán a csúcsfények megfestéséhez. Itt kezdtem pánikba esni! Több hónapnyi megfeszített munka után, elérkeztem advent utolsó hetéhez, az év legsötétebb napjaihoz. Nekem a legragyogóbb-legvilágosabb fényeket kellett megfestenem, az év legsötétebb-legködösebb napjaiban. Ráadásul az ikonfestés szabályai szerint csakis természetes fénynél. Kudarcra voltam ítélve!

Ekkor történt egy váratlan, számomra csodás dolog! A híradó bemondta, hogy ebben az évben valószínűtlenül felmelegszik az idő Karácsony előtt. És így is lett. Rövid ujjúban láttam a fiatalokat flangálni az utcákon. A meteorológusok bemondták, hogy tökéletesen tiszta lesz az ég, homályos felhők nélkül, még az északi ködös tájakon is. És így is lett! Ha a Karancs hegy felé tekintettem ragyogó napsütés fogadott. Ha az Ipolytarnóci Ősmaradványok felé néztem, mindenhol derült égboltot láttam. Nosza, neki láttam a munkának, kaptam az alkalmon! Egy héten át erőltetett tempóban dolgoztam! Nappal festettem kihasználva a világosságot, este pedig gyóntattam, hogy a jámbor hívek tiszta szívvel készülhessenek Jézus Krisztus drága szent neve napjára. Így készült el végül Karácsony vigíliájára a Pantokrátor, a Mindenek felett uralkodó Krisztus alakja. Ő bebizonyította, hogy minden illuzórikus sötétség ellenére dicsőségesen ragyog, az igazi születést hirdetve: Az Isten emberré lett, hogy az ember átistenüljön. Amikor a paptestvérekkel, a Kisded örök életét hirdető karácsonyfa mellett ülve, megosztottuk lelki ajándékainkat, boldogan újságolhattam el, az Énekek éneke szavaival: megtaláltam, akit szeret a lelkem, belekapaszkodtam és el nem engedem (Én 3,4).

Miként eljött Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, annak csodálatos „láng szimbolikájával” és egy picit fellélegezhettünk, volt időm elvinni az elkészült ikont „zsűrizésre”. A Jóisten ráadásként még adott egy áldott szép kegyelmi kincset is. Elvittem Anikóhoz – az ikonfestő mesteremhez – a sok küzdelmet megélt Alkotást, és ahogy kezébe vette, szakavatott ember módjára elkezdte a tüzetes mustrát. Azonnal megállapította állandó hiányosságaimat: karctűvel még mindig túl mély a bevésés, égetett umbra és kadmium vörös keverékével Jézus haját jobban ki kellene dolgoznom, tojás sárga emulzióval finomabb átmeneteket kellene festenem… de mondott egy nagyon kedves dicséretet is: a Megváltó tekintete és szemei most lettek a legszebbek az összes ikonom közül. Szelíd figyelmesség Istentől, hogy amit a legnagyobb küzdelemmel sikerült formákba-színekbe öntenem, azt sikerült a legjobban megvalósítanom, az Ő kegyelméből. Ahogy a „vizsgán” átment az ikon, utolsó simításként még rákerült a vörös viasz pecsét a hátuljára – hitelességét igazolva - és kötelező szentelés után nekiajándékoztam a festményt egy barátomnak, akit nagyon szeretek, és akiért folyamatosan imádkoztam az ikonfestés közben. Ő se felejtkezzen el soha a Kisded, ragyogó Arcáról, és mindig tudja, hogy az élet legnagyobb sötétségei között is a karácsonyi Gyermek tekintetére kell fókuszálnia, és megtapasztalhatja, hogy a legrémisztőbb homály ellenére is győzedelmeskedik a Feltámadott világossága.