Kedves Testvérek!

A régi Váci Egyházmegyének volt egy települése (Jánoshida), amelyet, mint egy szigetet vett körül az Egri Főegyházmegye. Ha a liturgikus naptárra tekintünk, hasonló helyzetet fedezünk föl Urunk bemutatásának ünnepével is. Tartalmát tekintve még a karácsonyhoz tartozik, de már az évközi idő veszi körül.

Az ószövetségi törvény előírása szerint minden elsőszülött az Isten tulajdona. Tehát az Örökkévalónak kell ajándékozni. Ezt hálából tették a zsidók azért, mert megmenekültek Egyiptomból, és az utolsó csapás (az elsőszülöttek halála) nem sújtotta az ő gyermekeiket. Ez az ajándékozás, persze szimbolikus volt: minden gyermeket meg lehetett váltani a jeruzsálemi templom pénzadományával (Szám 3,47-48), az un. szent sékellel. Ide vezethető vissza a mai ünnep egyik ősi neve: Urunk bemutatása (Praesentatio Domini). 

Képzeljük magunkat Jeruzsálembe, 40 nappal Jézus születése után. József és Mária is elvitték gyermeküket a templomba. Tudták ugyan, hogy gyermekük nem átlag gyerek, de mégis eleget akartak tenni a törvény előírásainak. A templomban azonban számukra meglepő esemény történt: Isten odaküldte hozzájuk az embereit. Két szent öreget: Simeont és Annát. Mindketten Szentlélekkel eltelt emberek voltak. Ők tudták, hogy ki ez a csecsemő, és nyilvánosságra is hozták. Találkoztak a Megváltóval. Simeon életének az értelme volt ez a találkozás. Találkoztak az Istennel, meglátták a fényt, a világosságot, aki karácsonykor gyulladt föl a világtörténelemben. Ezért tartozik ez az ünnep karácsonyhoz. A két öreg találkozott az értünk emberré lett, megtestesült Istennel, azzal a Fénnyel, aki értelmet ad az életünknek. Simeon és Anna, a két szent öreg fölismerte Benne életük értelmét.

A mai ünnep a találkozás ünnepe. Találkozik Isten az emberrel, ember az emberrel, Isten az ő népével. Mi is eljöttünk találkozni a Fénnyel, a Világossággal, életünk értelmével, aki erőt és reményt ad nekünk, és találkozni egymással. Elhisszük ezt? Akarunk-e találkozni a minket szerető Istennel? Hisszük-e, hogy megoldást ad az életünk problémáira? Hisszük-e, hogy ebben a próbára tevő nehéz időszakban Ő ad erőt és türelmet nekünk?

A mai ünnep régi, szép magyar neve: Gyertyaszentelő Boldogasszony. Az evangélium tanúsága szerint ugyanekkor Máriának tisztulási állatáldozatot kellett bemutatnia. Mivel szegények voltak, nem egyesztendős bárányt, hanem „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” (Lev 12,1-8). Innét az ünnep másik régi neve: A Boldogságos Szűz Mária tisztulása (Purificatio Beatae Mariae Virginis). A mai ünnephez körmenet is tartozik. Ennek a helyén eredetileg pogány, római rituálé állt: Mars hadisten édesanyjára emlékezve égő fáklyákkal járták a várost és dicsőítettek egy általuk kitalált, nem létező személyt. Egyházunk ősi pedagógiája és bölcsessége, hogy úgy nevel egy pogány népet a krisztusi hitre, hogy a pogány kultuszok helyébe keresztény ünnepeket ültet. Ezt teszi most is, amikor a fáklyaláng helyébe gyertyát ad a kezünkbe, ami az igazi Fényt, Jézust jelképezi. A gyertya Jézus személyét jelképezi: a viasz emberi természetét, ami értünk elégett, a kanóc emberi lelkét, a láng istenségét.

Ahogy a Szűzanya a karjában tartotta a kis Jézust, mi azzal a szeretettel visszük a templomban körbe a gyertyalángot. Aztán elfújjuk a gyertyát és hazavisszük. Azt a fényt, amit a gyertya jelképez: a Krisztustól kapott hitet, reményt, szeretetet nem szabad kioltanunk a szívünkben. Világítanunk kell vele otthonainkban, munkahelyeinken, a betegek ágya mellett. Jézus azért jött közénk ezen az ünnepen, hogy meggyújtsa bennünk az Ő szeretetének fényét. Ezt a szeretetet, fényt vigyük magunkkal és adjuk tovább embertársainknak. Így, mi is igazi gyertyák leszünk, amelyek – Márai Sándor szavaival – ugyan csonkig égnek, de a fényük hazatalál az örök világosság országába. Ennek megvalósításában legyen közbenjárónk Gyertyaszentelő Boldogasszony. Ámen.

Fotó: Jantsky Viktória 

Váci Egyházmegye