Az Oltáriszentség kimenekítése a szolnoki Vártemplomból

„Legjobban aggódnak és bántja a Pátereket, hogy a tabernákulumban ott maradt a monstrancia és a cibórium tele átváltoztatott partikuláréval. Nagyon bántaná őket, ha valami tiszteletlenség érné a Jézuskát. Ezt kellene valakinek – ha van rá mód – elhozni…Hiába panaszkodott a Páter, vállalkozó nem akadt, mert lehetetlen volt átjutni a várba…Ettől az időtől mindig csak azon gondolkoztam, hogyan menthetném meg a Jézuskát, hogy lássa, én szeretem őt!”[G.E. 2003. p. 17.]

A szolnoki Vártemlom 1919-ben, a menekülő nyílással

Elhatározása egyre erősebb lett, hogy ő fogja „Jézuskát” megmenteni. Félt, de félelmét legyőzve mégis elindult. Így ír: „Éppen akkor nem lőttek. Így nagy elhatározással el kezdtem futni a Zagyva-híd felé…Csak úgy kattogott körülöttem és mellettem a gépfegyver golyója!...De én meglepetésemben sem vissza nem fordultam, sem le nem hasaltam, hanem dacára a mindjobban sűrűsödő gépfegyverezésnek, futottam…futottam előre a cél felé a vártemplomba!...A tabernákulum ajtaja zárva volt, nemigen értem fel…Azon igyekeztem, hogy a tabernákulumot kellene mielőbb kinyitni és a Jézuskát megmenteni. A templom oldalán volt már néhány lyuk a belövésektől, itt téglák hevertek. Innen vittem az oltár elé néhány téglát. Egymásra raktam, erre állva másztam fel az oltárra. De nem birtam kinyitni a tabernákulum ajtaját. Újra kezdtem keresgélni valamit, amivel kifeszíthetném. Valami vasdarabot találtam a sok keresgélés után és ezzel feszegettem az ajtót. Sok kísérletezés után végre sikerült is! Nagyon boldog voltam, mikor megláttam a monstranciát és a cibóriumot. Gyöngéd meghatottsággal mertem csak megérinteni és kivenni. Lemásztam vele a földre és egy sarokba vittem, mert már nagyon érték a belövések a templomot, hogy folyton csak úgy porzott a vakolat és inogtak a falak! Újra célbavették a tornyot, és amint a torony találatot kapott, a kórusról csakúgy dübörögtek lefelé a tégladarabok. A főoltár mellett balkéz felé volt a Szűzanya szobra és ide raktam le mindent. A monstranciát, a majdnem tele cibóriumot becsavartam fehér miseingbe és színes kazulába…Összeszedtem még egypár ezüst tálcát és ami a szememben értékesnek tűnt…megpróbáltam kijutni, de az ajtót tényleg rám zárták a katonák. Itt nem lehetett kijutni…Visszamentem a főoltár melett lévő Szűzanya-szoborhoz, itt a Lábánál ültem le a földre, édes és drága Terhemet az ölemben tartva…[a torony] bezuhant a templom közepébe. Mikor a torony leesett, az ágyúzás is abbamaradt…majdnem a fal tövében találtam egy nyílást, ahol kicsit szorulva ugyan, de ki tudtam bújni…Szorongattam magamhoz a Jézuskát és sírdogáltam. Egyszer csak eszembe jutott, hogy nincs más hátra át kell úsznom a Zagyvát…Édesanyám végtelen tisztelettel és áhítatos hódolattal vette át a csomagomat és kibontotta. Sírt a meghatottságtól és kimondhatatlan megtiszteltetésnek vette, hogy szállást adhat az Úr Jézusnak…A hitoktatómnak: Hermann Tádénak adtunk át mindent…Szentáldozáskor abból a cibóriumból kaptunk Jézuskát, amit elhoztam.”[G.E. 2003. pp.18-23.]

Részlet „A szeretet nem ismer határt” című könyvből