Ma megjött az ősz. Igaz ugyan hogy meteorológiailag már tegnap, elsején elkezdődött; az is igaz, hogy csillagászatilag majd csak huszonegyedikén fog; mégis: ezen a szélességen az ősz az első tanítási napon érkezik meg véglegesen és visszavonhatatlanul. Legyen az ember óvodás vagy nyugdíjas; diák, tanár vagy szülő – aki egyszer átélte, többé nem felejti azt a reggelt.
Amikor – először – időre kell fölkelni, lökdösődni a hirtelen megtelt buszon; futni, hogy csengetés előtt az osztályban legyünk; megérezni a friss olajfesték-, mész- és lakkillatot; még utoljára ordítozni egy jót a társakkal, akik olyan ismerősek és idegenek egyszerre. Hivatalból utálkozni kicsit, valahol bent mégis örülni. S aztán, amikor az a kinyíló ajtó kettévágja a lármát, hamar a helyünkre futni és megállni a szék mellett, némán. Várva a tudást, kérdéseinkre a választ.
És lassan öregedvén, egyre jobban várni a választ, pedig sejtjük már, hogy a kérdést sem jól tettük föl. S noha hallottunk talán a gömbparadoxonról (minél nagyobb egy labda, annál nagyobb felülettel érintkezik: minél többet tudunk, annál többről tudjuk hogy nem tudjuk) – mi mégis olyanok vagyunk, mint Szent Ágoston: kis vödrünkkel még mindig be akarjuk egy lyukba tölteni a tengert.
„Nem az iskolának, az életnek tanulunk.” – tartja a latin mondás. De az sem mindegy ám, hogy melyik életnek. Annak-e, amelyet napról-napra élünk, vagy annak, amelyikből egy van ugyan, de az örökké tart?
Könyörögjünk hát az Egyházzal a Szent Ágostont kioktató Kisfiúhoz: „Ne engedd, hogy világi tanulmányainkban előrehaladva elhanyagoljuk a szentek tudományát, az imádságos lelkületet és az emberszeretet gyakorlását!”
És – ha jónak látod – adj még egy-két mész- és olajfestékszagú szeptemberi reggelt! Hogy tanulhassuk az egy, igazi életet. És ismételhessen, aki megbukott...
Magyar Bertalan