Ezt le kellett volna írnia, de nem volt mivel. A fiú a sínek közt álldogált a tihaméri domb tetején. Nem is tudta, mióta van itt, mióta bámulja elmerülten a furcsa építményt, amely téglarakásokkal és deszkamáglyákkal körülvéve emelkedett ki magasra a földszintes házak közül. Három fala téglából, ablakok nélkül, a negyedik falat azonban a két emelet magasságig egy hatalmas gót boltív törte át. Fenséges és érthetetlen volt, nem lehetett eldönteni: épül, vagy éppen összeomlik. Azt meg végképp nem, mi célt szolgál.
Most érezte csak meg, mennyire fázik. Megmoccant a mélyülő alkonyatban; a háta mögött aggodalmasan figyelt föl a kökénybokorban kotorászó két pici, piros mellényes süvöltő. A telefondrótokon szinte csilingelt a jég. Körbefordult, egy utolsó pillantást vetett a városra, aztán elindult a vasúttól lefelé vezető szűk sikátorban.
Néha még eltévedt itt: szüleinek nemrég utalta ki a városi tanács ezt a 25 négyzetméteres szükséglakást; egy kis nyugalom reményét az örökös albérlőség vándorélete helyett. Épp addigra, hogy ő már felnőtt; s csak pár napokra jön ide látogatóba a kollégiumból; most a téli szünetre éppen. Napközben az ódon utcákon csavarogva talált rá a vasút kanyarulatára a dombon; ahonnét szinte az egész várost be lehetett látni. Azóta ide menekült mindig, ha már megunta a veszekedést a szüleivel.
Ment a visszhangzó kis utcán. Haza? Világosan érezte, hogy nem, már nem. El se jött volna talán, de muszáj volt: a szünidőre bezárták a kollégiumot. Itt ágya sem volt már, a konyha sarkában aludt egy kényelmetlen kempingágyon.
– Jó napot! – köszönt oda, ahogy mellette kinyílt egy ház kiskapuja.
– Aggyisten! Mit akar? – Fürge kis ember pislogott rá gyanakodva; még álltában is izgett-mozgott, mint valami felhúzott bábu.
– Csak azt kérdezném, nem tudja-e, mi az ott?
A kis ember odanézett: – Ja, az? Hát, valami templom lesz, asziszem. Van egy ház mellette, odajárnak a hívek…
– Katolikus?
– Mittudomén. De sietek! Megyek, mer… – s a mondat vége elveszett a robogásban.
Mire a fiú hazaért, beesteledett. Szülei meg a kishúga már feldíszítették a karácsonyfát a tévé tetején. A gyertyagyújtás, mint mindig, most is rendkívül nagy pátosszal zajlott. Három-négy gyertya, egy csillagszóró; a villany elalszik, és
– Isten adjon boldog karácsonyi ünnepeket mindenkinek! – mondta az apja mély, ünnepélyes hangon. Aztán meggyújtotta a villanyt, bekapcsolta a tévét, és a család leült az ünnepi töltöttkáposzta köré a háromszor három méteres konyhában.
– Nem tudjátok, milyen templom épül itt, az utcában?
– Mi van?! Már éjféli misére is jársz?
Nem válaszolt, a további kötözködést is elengedte a füle mellett. Fulladozott a sűrű, indulatokkal teli, szűk és fülledt levegőben. De nem volt hova menekülni, hát bezárkózott, mint a kisgyerek, aki törölközőt húz az arca elé, hogy meg ne találják.
Miért nem hagyják békén? Mi közük hozzá? Igen, éjféli misére akar menni, és életében először – egyedül. Eddig csak a szerelmesét kísérgette el a templomba, de két hónappal ezelőtt történt valami, és ő most el akar menni az éjféli misére. Pedig fél, hogy kinézik; nincs ott mellette a Kedves; ő meg azt se tudja, mit, mikor, hogyan kell csinálni. És itthon máris áll a balhé.
Elmenjen egyáltalán? Ki kényszeríti? Senki nem kényszerítette – és ez zavarta éppen. A kényszerítésre lett volna ellenszere – a szeretetre azonban nem volt. Csak menni lehetett, vállalni a bizonytalanságot, vállalni a konfliktust; akkor is, ha – és ezt világosan érezte – ez még csak a kezdet…
Már az egész ház elcsendesedett, amikor a fiú kikászálódott a kempingágyból. Óvatosan, halkan öltözködött a szűk, fekete térben, és úgy tett, mintha nem látná a szobában a cigaretta parázsló végét; mintha nem érezné a csodálkozó, tehetetlen düh hullámzását. Szinte sütötte ez a borzalmas indulat – a semmibe vett diktátoré – de a fiú megkeményítette a szívét, mert ennek végre eljött az ideje. És mert valami újat is érzett a lelkében, valami nagy-nagy, mindent legyőző békességet. „Miért fáj ez neki?” – gondolta még, de aztán ez is elenyészett.
Sokáig tapogatózott a zsebekben valami apró után. A visszaútra volt még egy százforintosa, de hát azt mégse teheti a perselybe. És ha nem tud mit beletenni?! Ha ezért kinézik onnan?
Mintegy válaszul, ujjai megérezték egy pénzdarab fémes hidegét; odakint pedig mélyen, zengőn, megszólalt a harang. „El fogok késni!” – gondolta még; aztán vett egy mély levegőt, és kilépett az ajtón.
Kék holdfény világított végig az udvaron; megszépítve a málló, sárga vakolatot, a fáskamra oldalának korhadt léceit, a nyitott kanális fagyott tartalmát. Talpa alatt csikorgott a hó, nyekkenve nyílt a kapu, és amint elindult, hamis harmóniumszó hullámzott eléje az utcán, szinte kirajzolva az utat. Fölnézett: a kék derengésben egy hatalmas, gót boltív rajzolódott az égre; csúcsával egy fényes, szikrázó csillagra mutatva a messzi keleti égen.
Magyar Bertalan