Kép 1.: orvosi rendelő. A printer köpi a recepteket,, az asszisztensnő szorgosan pecsétel, az orvos sorra firkantja alá. Az egyiknél megáll, fölemeli: – Ez ANTIBIOTIKUM. Csak akkor használ, ha beveszi mindet, úgy, ahogy elő van írva... – Persze! Persze! tudom – válaszolja buzgón és alázatosan a piros orrú páciens, majd átveszi a vényköteget, elköszön, s már indul is a patikába. Kiváltja a gyógyszereket, és szépen beszedi őket. Hogy meggyógyuljon.

Kép 2.: templom, vasárnap délelőtt, egy héttel az elsőáldozás után. A kilenc elsőáldozóból három jött el.

Kép 3.: plébánia, nagymama, pap. – Bérmáltatni akarom a gyereket. Jövőre már nyolcadikos... – 16 év a korhatár. – Mér’?! én is tízévesen bérmálkoztam le! Nem lehetne...?! – Két éves az előkészület. – Az meg minek? Tud ez a gyerek mindent! és OLYAN vallásos! – Jár templomba? – Én? persze!... ja, a gyerek? az nem. Csak húsvétkor, karácsonykor, olyankor ráparancsolok. Tudja, dolgoznak a szülők, ő meg egész délután szaladgál angolra, karatéra, jógára, tanulni is kell, ugye, meg játszani is azér’ néha... ezek a mai gyerekek úgy le vannak terhelve...

A pap hallgat. A kiáldozottakra és kibérmálkozottakra gondol, akik, úgy különben, felnővén, a jobb létért güriznek, míg bele nem rokkannak. A beteg világ két ingyenes Gyógy­szerére gondol: a Testre, akit bezzeg – ellentétben az antibiotikummal – lehet csak egyszer bevenni, csipkeruhában, lakkcipőben, letudva a nagymama óhaját; s a Lélekre, akit a nagymama már tíz­évesen „megkapott”,  s Aki máig megvan, jól bezárva, a többi sokminden alatt, ott a lelke sifonérjának legmélyén. Hogy el ne veszítse véletlenül, miközben orvostól-orvosig szaladgál; meg a fafejű papot győzködi, mer’ az nem akarja lebérmáltatni az ő – az Ő! – olyan vallásos unokáját.

A pap hallgat. És az „enyhe nyugtatóra” gondol, amit esténként szokott bevenni. Hogy aludni tudjon.

Magyar Bertalan
Fotó: Kereskényi Ildikó