„A plébánia oázis legyen, olyan hely, ahol az Istennel való személyes találkozáson, a belső gyógyuláson van a hangsúly. A plébános a pásztor, aki Jézus szeretetét képviseli. Figyel Istenre, az idők jeleiben megnyilvánuló akaratára, együtt keresi közösségével a helyes irányt, és hagyja az embereket munkálkodni” – vallja Hugyecz János atya, aki idén ünnepli papi nagykorúságát. Fontos kérdésnek tartja, hogy milyen modellt követve, hogyan lehet a mai kor igényeinek megfelelően ellátni a lelkipásztori szolgálatot. Gyermekként a népi vallásosság hagyományait ismerte meg, majd szemlélete a Szentjánosbogár közösségben formálódott, és döntő vonásai a karizmatikus megújulási mozgalomban alakultak ki. A budapesti Központi Papnevelő Intézetben töltött évek alatt, a rendszerváltás idején csiszolódtak tovább a papi szolgálattal kapcsolatos elképzelései. Ezen életszakaszok ajándékai, nehézségei és tanulságai rajzolták ki lelkipásztori útját.

Hugyecz János egy nógrádi kis faluban, Felsőpetényben töltötte a gyerekkorát. A családjából nem mindenki volt vallásos, de ő testvérével együtt nagyon kötődött a templomhoz, semmiért el nem mulasztotta volna a ministrálást. Plébánosa kora gyerekkorától fogva ösztönözte az elköteleződését, meggyőződése volt, hogy Jánosból pap lesz. Janó atya számára egy ideig kérdés is volt, nem erőltette-e rá a papság gondolatát Agócs István atya. Aztán ahogy múltak az évek, lassanként megfogalmazta magában, hogy ő mit csinálna másképpen, mint szeretett plébánosa, és éppen ez volt számára Isten hívásának egyik legnyilvánvalóbb jele. Sokat jelentett számára, hogy István atya közvetítésével figyelt fel a hivatására. Tőle tanulta meg, hogy papként Jézus pásztori szeretetét kell képviselnie az emberek között. Gyerekként még azt érezte vonzónak, hogy az oltár közelében lehet, de nagy hatással volt rá a falu baptista gyülekezete is. Egy időben az a kétely is felmerült benne, hogy vajon valóban a Katolikus Egyházban van-e az igazság. „Az Eucharisztia és a Szűzanya szeretete azonban megtartott az Egyházban. Amikor láttam, hogy ez a tartalom jó gyakorlattal találkozik a Szentjánosbogár-táborokban, megszűnt bennem a kétség” – mondja.

Janó atya 1991-től minden évben elment a nyári táborokba. Ott folytatódott a Felsőpetényben erdőn-mezőn, bandázva töltött gyerekkora. „Felismertem az Egyház közösségi arcát, és azt, hogy az Egyház mindenkit hív és befogad, megtanít az örömteli ünneplésre.” A Szentjánosbogár közösségben szerzett tapasztalatai megerősítették abban, hogy a gyerekeknek hiteles papra van szükségük, arra, hogy megérezzék: a lelkipásztoruknak élő kapcsolata van azzal, aki meghívta. „Én is arra hívom a fiatalokat, hogy találkozzanak az élő Jézussal. A szentmisében, a játékban, a táborban, bárhol. S imádkozom azért, hogy őket is hívja Isten.”

A Szentjánosbogár mozgalomra való rátalálással nagyjából egy időben ismerkedett meg Vácon Bató Máriával, az Örökimádó Nővérek Társaságának tagjával és a karizmatikus megújulási mozgalomhoz tartozó, általa alapított Názáret közösséggel. „Megfogott bennük a tűz, a lendület, a mélység. Ott hallottam először arról, hogy Isten szeret engem, és ott értettem meg, hogy mit jelent a személyes istenszeretet. Bármit teszek, Isten feltétel nélkül szeret. Ha újra és újra visszatérek ehhez az igazsághoz, akkor azt is megértem, hogy úgy szeret, hogy többre hív. Ez mindig továbblendít” – fogalmazott Janó atya a karizmatikus megújulási mozgalomhoz fűződő kapcsolatáról szólva.

Itt, a közösség hatására erősödött fel benne a gyerekkora óta meglévő vágy, hogy Istenről beszéljen az embereknek. „Korábban téríteni próbáltam, meggyőzni valahogyan a másikat. Nem tudtam hova tenni, hogy valaki nem hisz. Ma már látom, hogy hinni nem könnyű, és vallom, hogy a Szentlélek adományait befogadva kell tanúságot tenni, örömmel és erővel.”

Ebben a lelkiségben élt, s az érettségi után egy évvel, 1994-ben – miután elvégzett két szemesztert a történelem–hittanári szakon – így lépett a papság útjára. Budapesten a Központi Szemináriumban tanult. „A rendszerváltozás utáni évek voltak ezek. A tanáraink gyakran hangsúlyozták, hogy a papi identitás válságban van. Nem ismerjük még a hogyant, de keressük a megoldásokat, hallották a növendékek szinte naponta. Minden változásban volt, a fellendülés időszakát éltük. Komolyan vettük a tanulást, az imádságot és a közösségi életet is. Számomra nagyon fontos volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt e három terület között.” Papnövendékként a szeminárium falain kívül is kereste azt a lelkiséget, amely képes megszólítani őt. Megismerte Katona István atyát, eljárt az első szombati misékre, és igazi belső erőforrássá vált számára Međugorje.

A szentelése után Vácra került, püspöki titkárként öt évet töltött először Keszthelyi Ferenc, majd Beer Miklós püspök mellett. Feladata a gödi piarista szakiskola és a váci piarista gimnázium diákjait befogadó középiskolai kollégium lelkivezetése volt. „Tanultam, sok papot megismertem, eljutottam az egyházközségekbe, ráláttam az egyházmegye egészére. Azzal a tapasztalattal mentem tovább, hogy bármennyi legyen is a probléma, akkor is Isten vezeti a népét.”

A titkárból plébániai kormányzó lett, három falut kapott Püspökszilágy központtal. Az első év után ez újabb megbízatással egészült ki, Janó atyát tették meg az előkészítő szeminárium prefektusának. Innen kérték el az egri szemináriumba teológiai tanárnak és prefektusnak, ahonnan hat év után kerülhetett plébániára a saját kérésére. Gödöllőre helyezték, ez a jelenlegi állomáshelye.

A kezdetekre visszatekintve nehézségekről is mesél. „Dolgoznom kellett magamban azon, hogy minél nyitottabb és elfogadóbb legyek. Meg kellett ismernem a közösségeket, azok felelőseit, látnom és éreznem kellett az egyházközségben az erővonalakat. Időre volt szükségem ahhoz, hogy felvegyem a ritmust. Elvem a különbözőségekben megvalósuló egység. Bár a megújulási mozgalomhoz tartozom, igyekszem kapcsolatot tartani minden lelkiségi csoporttal, legyen az a Cursillo, a Szeretetláng vagy a Fokoláre mozgalom. Törekedtem arra, hogy mindenütt megtaláljam azokat az embereket, akikre támaszkodhattam. Így alakítjuk a plébániát, hogy az valóban oázis legyen, ahol együtt a pásztor és a nyáj, akik Istentől kérik a világosságot, és közösen keresik az utat.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Váci Egyházmegye