Az Újhatvani templom elől autókkal, közel 30-an 2025. szeptember 13. szombaton ragyogó napsütésben indultunk el, mint a remény zarándokai Kecskés Attila plébános vezetésével, egy csodálatos tájjal körülvett kicsi falu, Egyházasdengeleg magaslatán lévő templomhoz.

Az ősi, valószínűleg közvetlenül Imre herceg szentté avatását követően épített templom kövei mintha mesélni tudnának a falu történetéről. A kezdetben román stílusban épült Árpád kori aprócska templom, ami ma már a szentélyt adja, kiegészült a gótika jegyeit magán hordozó hajóval és sekrestyével. Ahogyan a település és környező falvak hívő népessége növekedett, nőtt a templom is.

Attila atya mesélt nekünk azokról az emlékekről, melyek ehhez a helyhez kötik (korábbi szolgálati helyéről ezt a falut is ellátta).  Az akkori lelkes testvérekből mára már maroknyian sem maradtak, de őseink példája ad reményt, hogy egy élő közösség képes növekedni, ahogy ez a templom is képes volt fennmaradni, újra és újra megújulni az évszázadok során. Hozzáértő emberek szorgos kezeinek munkája által ez a szépség ma is büszkén áll az elődök hantjainak ölelésében.

A maroknyi jó le tudja győzni a gonoszt, Attila atya azért vezetett minket ide, hogy lássuk, bár a mai világban látszólag minden ellenünk van, de olyan múltunk van, amiből lehetetlen, hogy ne fakadjon jövő.

A templom történetének rövid bemutatása után rózsafüzér imádsággal fordultunk a Szűzanyához.

Az ezt követő szentmise is a reményt hangsúlyozta számunkra. Szent Pál példáját szemlélve megfogalmazódott, hogy Jézusnak a tökéletlenségemnél fogva van dolga velem, végtelen türelménél fogva ad időt a formálódásra.

A terméketlen fügefa is teremthet gyümölcsöt, ha gondozzák. Tegyünk érte, hogy ne legyünk akármilyen fa, amely akármilyen gyümölcsöt terem. A rossz fából is lehet jó fa, és ennek eléréséhez a legtürelmesebb kertész dolgozik rajtunk, Jézus számít ránk, adja a Jóisten, hogy tanúságot merjünk róla tenni, ha kell a vértanúhalálig – buzdított Kecskés Attila.

A szentmise után a magunkkal hozott finomságokkal kölcsönösen megkínáltuk egymást, miközben jó hangulatú beszélgetések mellett, a lágyan simogató napsugarak fényében megcsodálhattuk a templomot körülvevő tájat.  

Programunk Szentségimádással folytatódott, jó érzés volt elmélyedve térdre borulni az Úr előtt, majd lelkileg feltöltődve, a nap gondolatait, élményeit, a közösség erejét, szeretetét magunkkal hordozva tértünk haza.

Köszönjük Attila atya, hogy elvezettél minket erre a szépséges helyre, és annak szelleme, és a szentírás szavai által is megmutattad, hogy számukra is van remény.

Fotó: Zolnai Krisztina