
Idén október 12-én ünnepelték a ságújfalui Szent László-templom búcsúünnepét. A templom belső tere új színeket kapott, az egyházközösség pedig a harangok zúgásával és közös imával adott hangot a megújulásnak. A több évtizedes hagyományt idéző templom 1939. októberi felszentelése óta most az új festés adta meg a hátteret az ünnepi szentmisének, amelyet Kapás Attila plébános vezetett. Szónokként Kovács Gábor diakónus, a Váci Egyházmegye Karitász igazgatója érkezett. A nap üzenete nem csupán a falak színéről szólt, hanem a hit megújulásáról, a közösségépítésről és arról a bizalomról, amely a helyi híveket összeköti. Dénes Katalin írását közöljük.
2025. október 12-én ünnepi szentmisére gyülekeztünk az őszi napsütésben Szent László templomunk előtt. Örömmel fogadtuk kedves vendégeinket, a fülekkovácsi testvéreinket, a környező településről érkezett ismerőseinket, barátainkat. Az ünnepi alkalomra nemcsak az adott okot, hogy 1939. október 8-án szentelték fel templomunkat. Annak is örvendeztünk és örvendezünk, hogy templomunk új belső festést kapott, ismét szépek és tiszták lettek a falak. Időszerű volt már ezt a munkálatot elvégezni, hiszen utoljára 1986-ban kapott tisztasági festést az Isten háza. A főoltárkép, a mennyezeti freskók és az oldal freskók festésére most nem került sor, ahhoz restaurátori munka szükséges. A templomba belépve számomra mégis olyan hatást fejt ki a finom, halvány színárnyalat a barna színnel kombinálva, amely kiemeli a freskók jelenleg látható, kissé kopott színeit is. A szentmisére Attila atya vendéget hívott, Kovács Gábor diakónust, a Váci Egyházmegyei Karitász igazgatóját.
Jelen volt körünkben Hegedűs Gergő akolitusunk is, aki mindmáig hűségesen szolgálja egyházközségünket. A szentmise alatt átfutott tekintetem a megújult belső falfelületeken. Lelki szemeim előtt láttam a II. világháború borús felhői alatt a reménység embereit: a bányászokat, a kicsi gyerekeket, a nőket, akik anyagi és emberi erőfeszítések árán felépítették az Isten házát. Milyen hit éltette őket? Milyen példát adnak? A háborús veszély árnyékában hajlékot építettek az Istennek. Lehet, hogy közöttük volt ükapám, dédapám, dédanyám is. Sok évvel ezelőtt elhunyt nagymamám mesélte el egyik emlékét: kicsi gyerekek, fiatal és idős asszonyok kosárban hordták a templom alapjához a követ. Mondogatták a gyermekek: „visszük a Jézuskának”. 2025-ben mit merítünk mi ebből, hiszen ha őszinte akarok lenni: még a búcsúi szentmisén sem töltöttük meg hat egyházközségből sem, a meghívott kedves vendégekkel sem a templomot… Igen, ma is háború van, csak nincs sorszáma, nincs saját neve. Behunyhatjuk a szemünket, befoghatjuk a szájunkat és a fülünket, ha mi nem élünk a krisztusi értékrend szerint, a közöny és a nihil fog rajtunk eluralkodni. Nekem és más késői utódoknak is egy feladata van: gyűjteni és hordani lelkem kosarában a követ a lélek templomához, amelynek mindennap megújulásra van szüksége. Nagy feladat, nem kisebb, mint ükapámé, dédapámé vagy Istenben boldogult templom építtető papunk, néhai Horváth József atyáé volt. A feladatot, a küldetést tehát Isten megmutatta, ránk szabta. Fogjunk hozzá személyesen és közösségi szinten is a megvalósításához!
Fotó: Dénes László, ságújfalui világi elnök