Időről időre mindannyian összetörünk, megszenvedünk visszafordíthatatlan veszteségeket, elveszítünk valakit, valamit. Ebben a beszélgetésben ahhoz igyekszünk segítséget nyújtani, hogy a gyászhoz kapcsolódó tévhitek ne mélyítsék tovább a fájdalmat, megleljük a gyógyulás útját és egyben képesek legyünk támogatóan jelen lenni a gyászban egymás számára is. Graf Orsolyával, a Gyászfeldolgozás Magyarország Központ munkatársával, gyászfeldolgozás módszer specialistával Király Eszter beszélgetett a Lélekjelenlét podcast 15. adásában.

Mi a gyász és milyen helyzetekben éljük át az életünk során?

A gyász egy teljesen természetes és normális lelki folyamat, amit akkor élünk át, amikor egy számunkra nagyon fontos dolog, az élet megváltozik. Fontos, hogy nem a halálhoz, mint eseményhez kötődik a gyász, hanem ez egy sokkal bonyolultabb érzésvilág, amit fel kell dolgozni. A halál csak az egyik esete annak, amire gyászfolyamattal válaszolunk. Körülbelül 40 olyan veszteség van, amire gyásszal válaszol a lelkünk. Ezek nem is feltétlen kézzelfogható, látványos veszteségek. Akár mi sem tudunk arról, hogy mit és miért gyászolunk.

Érzésvilágnak vagy folyamatnak jelölted meg a gyászt. Mi történik akkor, amikor a gyászban benne vagyunk?

Nagyon összetett folyamat a gyász, egymásnak ellentmondó érzések összessége. Hullámzik, nem vagyunk folyamatosan benne a gyászban. Az egyik tévhit az, hogy a gyásznak vannak szakaszai, és ha ezeken a szakaszokon túljut az ember, akkor jól lesz. Azért terjedt el ez a tévhit, mert nagyon eszköztelenek vagyunk a gyászfeldolgozásban, és az eszköztelenségünkben úgy gondoljuk, az idő segít.

Saját életeseményeid arra kényszerítettek, hogy az életedet a kezedbe vedd és a gyógyulásodban aktívan részt vegyél. Milyen helyzetbe kerültél?

Váratlanul, egyik pillanatról a másikra autóbalesetben elveszítettem a férjemet, és egy 11 hónapos kisbabával maradtam egyedül. Ez egy sokkoló gyász volt. Három hónappal a férjem halála után kiderült a barátnőmről, hogy rákos. A férjem és a barátnőm halála között három év telt el. Ez akkora csomaggá vált számomra viszonylag fiatalon, amit nagyon nehéz cipelni. Ilyenkor azt érezzük, hogy nem tudunk továbblépni. Van, aki a munkába menekül, vagy önpusztító életformába, vagy valamiféle álarc mögé, hogy már túl van rajta, minden rendben van.

Neked is voltak menekülési próbálkozásaid?

Az én eszközöm a munka volt. Nagy intenzitással vetettem bele magam a munkába, amire egyébként szükség is volt, és egy munkahelyen egy munkamániás a legjobb. Honorálják és üdvözlik is. Nagyon jól el lehet bújni egy ilyen álarc mögé.

Mik voltak azok a megoldások, amiket a legjobb szándékkal próbáltak alkalmazni mások, és nem működött, nem gyógyított?

Általánosságban késztetést érzünk arra, hogy tanácsot adjunk. Egy héttel a férjem halála után mondta egy ismerős, ne legyek szomorú, mert fiatal vagyok, lesz még férjem. Nem akarjuk egymást bántani, azért mondjuk, mert azt szeretnénk, hogy a másik jobban érezze magát. De ezek a mondatok lekicsinylik a másik érzéseit, azt a fájdalmat, amit érez. Ha azt mondjuk, majd az idő megoldja, majd pótolod valamivel, majd történik valami, erre a gyászolók úgy reagálnak, ahogy én is csináltam. Ráadásul nálam a hirtelen halál egy nagyon erős érzelmi lefagyás mellett izolációt is eredményezett.

A gyásznak van egy hihetetlen, máshoz nem mérhető egyedisége, mégis van egy módszer, ami minden típusú gyásznál működőképes. Milyen módszer ez?

Nem csak a gyászolónak egyedi a gyásztechnikája, hanem minden egyes gyász egyedi, ami azért van, mert a veszteségeket követő gyászfolyamatokkal eljutunk valameddig valahogy. A gyász feldolgozásának az az alapja, hogy érzelmileg őszinte vagyok, megélem a gyászom, sírok, beszélek róla. Az érzések akkor szűnnek meg, ha hagyjuk őket megszületni.

Hogyan kapcsolódott össze benned a gyászfolyamat és a hited?

Felnőttként keresztelkedtem, és igazából nem jutottam tovább a hitemben azon, hogy keresztségben voltam. Ezek a tragédiák nem vittek közelebb akkor Istenhez. Erős, nagyon durva beavatkozásnak éreztem a férjem elvesztését, és úgy gondoltam, hogyha Isten ezt megtette velem, akkor nekem nincs miről vitatkozni, vagy beszélgetni vele. Nem haragudtam, nem volt bennem neheztelés. De nem volt érett hitem és ez kevés volt ahhoz, hogy érezzem Isten jelenlétét az életemben, nem voltam rá nyitott. Túlságosan azzal foglalkoztam, hogy én magam egyedül mindent megoldjak. Nagyon betegen töltöttem a gyerekkoromat, nagyon sokat voltam egyedül, és nagyon meg is szoktam, hogy meg kell küzdenem azzal, ami történik. Nem tudtam semmit a gyászról, magamra voltam ilyen értelemben hagyva. Utólag, ha visszanézek, azt gondolom, Isten olyan embereket küldött az életembe, akik rendre vigyáztak rám, de nem éreztem Isten jelenlétét. Egyedül próbáltam megküzdeni, a saját akaratomból, és amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, meg fogok halni, átadtam Istennek az életemet. Akkor érzékeltem, hogy belépett az életembe.

Isten nagyon nagy áldása volt, hogy megismertem ezt a módszert, de érzelmileg nagyon dacoltam azzal, hogy huszonévesen özvegy lettem, elképesztő tapasztalásom van a halálról és a veszteségről, és nem volt könnyed ifjúságom, amire vágytam volna. Azért imádkoztam, hogy átlagos legyek. A gyászfeldolgozás módszer megismerésével átlagosnak éreztem magam a veszteségben, a fájdalomban és az emberi szenvedésben.  Az emberek szenvednek a veszteségeiktől, és arra vágynak, hogy elmondhassák, hogy egy másik ember megértse és elfogadja őket ítélkezés, tanács, okoskodás, meg minden nélkül.

A módszer alapján nem a történésről kell beszélni, mert akkor az identitás részévé válik a veszteség. Én is valakinek az özvegye voltam, az identitásom részévé vált, hogy ez történt velem. Megtanultam, nem erre kell figyelni, magára a kapcsolatra kell fókuszálni, a kapcsolat minőségére, arra, hogy mi volt nekem ebben a kapcsolatban jó, miért szerettem, mi hiányzik, mi az, amit én hiányként élek meg. Mi volt az, ami nem volt jó? Mi az, amit sérülésként hordozok magamban ebből a kapcsolatból, és mi okoz lelkiismeret-furdalást vagy bűntudatot? Körülbelül 120 féle érzés van, ebből 90 olyan, ami nem jó érzés. Nem használunk tíz szót se, miközben kilencvenet érzünk. Ez a módszer azt mondja, nevezzük nevén, hogy csalódott vagyok, cserbenhagyottságot érzek, bizalmat veszítettem, és ezeket oldjuk fel. Isten türelmes szeretettel kísér és hallgat minket, és ennek a módszernek a segítői türelmes szeretettel meghallgatják és segítik a gyászolókat, hogy megtalálják és kifejezzék az érzéseket. Ez az érzelmi őszinteség a gyászfeldolgozás első pontja. Úgy döntök, hogy jobban szeretnék lenni, és őszinte vagyok magamhoz. Ami az egész hatékonyságát, áldásos mivoltát eredményezi, hogy ő maga az, aki a saját érzésvilágával, a saját egyediségével találkozik, az egyediségét elfogadja és közelebb kerül saját magához.  

Mi az, amit megtehetünk a gyászoló embert támogató társként azon túl, hogy együttérzően jelen vagyunk? Mi az, amiben tényleg támogatóan jelen lehetünk egymás számára?

Segíthetünk, ha teret adunk a gyászának. Halottak napja, Mindenszentek, karácsony és az évfordulók nehezebb időszakok. Például, hogyha tudjuk, hogy valaki egyedül van, akkor megkeressük, megkérdezzük, elmenjünk-e vele a temetőbe, hogy ne kelljen egyedül lennie. Ez is az egyik tévhitünk, hogy egyedül kell gyászolnunk. Az a szokásunk, hogy elbújunk, de a valóságban a gyászban nem segít az egyedüllét.

Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye április végén indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.