Tóth András görögkatolikus pap, lelkigondozó, családrendszer terapeuta, önismeretidráma vezető, a Váci Egyházmegye spirituálisa. 2019 óta dolgozik a papok lelki jóllétért a Váci Egyházmegyében lelki segítőként. Személyes beszélgetésekkel, látogatásokkal segíti, kíséri paptestvéreit a krízisek megelőzésében, feloldásában. A látogatásokon túl papi és diakónusi csoportot vezet. Munkájáról, a papok nehézségeiről, a segítés módjáról Takács Bence kérdezte a Lélekjelenlét podcast adásban.

 - Spirituálisként, papi lelkivezetőként, mi a tapasztalatod, mikor hívnak először a paptestvérek?

- Ha eleinte arra vártam volna, hogy ők keressenek, nem működne jól a kapcsolat és ez normális, aki érkezik, az köszönjön előbb. Most már nyolcadik éve, hogy itt vagyok a Váci Egyházmegyében, és ez egy lassú építkezés gyümölcse, hogy eljutottunk oda, hogy sokan keresnek. Időközben kialakult egy belső testvéri jelzőrendszer is, paptestvéri, családias módon jelzik, hogy látogassam meg ezt vagy azt az atyát. Ezek már mind eredmények. Ugyanakkor nemcsak személyes beszélgetésben vagyok jelen: csoportokat szervezünk, próbáljuk képzéseken segíteni a papok munkáját. Papi csoportokban, egy zárt biztonságos közegben konkrétan az ő jólétükről beszélgettünk. Fontos megemlíteni, hogy csapatban dolgozunk. Püspök atyának is szívügye, meg több püspökségi munkatársamnak is, hogy álljunk a papok mellé, segítsük, kísérjük őket.

- Hogyan lehetett megteremteni, és szerintem ez kulcskérdés, az igényt arra, hogy merjenek hívni, vagy merjenek kitárulkozni előtted?

- Először Beer Miklós püspök atya hívott meg erre a feladatra, hogy álljak a papok mellé. Akkor hetente egyszer-kétszer jöttem, próbáltam valamit kitalálni, kerestem az utat hozzájuk, papi szupervíziós csoportot szerveztem. Marton Zsolt püspök atya tette hivatalossá a státuszomat, mint spirituális kerültem főállásba, elkért a görögkatolikus püspökömtől. Hosszú folyamat volt egyfelől bizalmat építeni, kapcsolatot teremteni, és létrehozni a kultúráját annak, hogy van hova fordulni, kaphatnak segítséget, mert nincsenek egyedül. A  cölibátusban a papok eléggé megélik a magányt és az egyedüllétet. Ez részben kereszt, másfelől meg egy nagy lehetőség. Én nagyon sokszor szeretek egyedül lenni, bár görögkatolikus pap vagyok, családos. Most, hogy már nagyobbak a gyerekeim, több időm van arra, hogy egyedül legyek, ez része a papi életünknek. Fontos magányban és egyedül is lenni, mert ez a magány nem igazi magány, hanem Istennel való együttlét.

A pap számára is fontos kérdés, hogy hova fordulhat, ha bajban van, ki hallgatja meg, mert a papok is emberek, és szükségük van az emberi kapcsolatokra. Régebben a papokat családias módon vette körül egy falu közössége, ez azonban mára megváltozott. Ez a családias kapcsolódás most sokkal hiányosabb, zártabb lett egy plébánia. A papi közösségek is sokkal élőbbek voltak. Ritka, mert nincs idejük arra, hogy találkozzanak egymással, hogy átmenjenek a szomszéd paptestvérhez egyet beszélgetni. Ez azt jelenti, hogy azokra a személyes kapcsolatokra, amik megerősítőek tudnak lenni egy pap számára, tudatosan figyelni kell, hogy legyenek. Azt tapasztalom, hogy sok gyümölcse van annak a munkának, amit belefektetünk abba, hogy a papokat segítsük, melléjük álljunk, és az ő jólétükön dolgozzunk. Az egyházmegyében igény kezd lenni arra, hogy keressék az egymással való közösséget a munkában is. Megtartó erővel bír, ha három-négy pap együtt dolgozik, és egyfajta papi közösségben vannak. Változik a világ, a társadalom, és új kapcsolati kultúra kell, hogy teremtődjön az egyházban is. Szerintem ennek a folyamatnak vagyunk a részesei.

Fontos beszélni arról, hogy nagyon megváltozott a társadalom hozzáállása, a papok megítélése. Vannak a papoknak is botlásai, bűnei, és hibái, és ha mondjuk százból egy pap valamit elkövet, az az összes papra rávetül és ez nagy teher a többieknek, akik vétlenek. A társadalom sokkal kritikusabb, sokkal ellenségesebb, sokkal inkább csak elvárásai vannak. Szolgáltatást várnak a papoktól, és nem úgy néznek rá, mint egy vezetőre, aki irányt mutat. Sokszor talán ez a papi kríziseknek az egyik oka: olyan szintű megfelelés és elvárás van a világban és bennük is, magukkal szemben, hogy azt hosszú távon nehéz elhordozni. Mintha mindig egy valóságshowban lennél, és állandóan be lennél kamerázva és figyelnék, mit csinálsz. Nem gondol senki arra, hogy a pap állandó szolgálatban van, ünnepnap, vasárnap, éjszaka, bármikor hívhatják. Meg is szokták az emberek, hogy a pap legyen elérhető. Ha nem elérhető, és ebben a mostani világban nem lehet mindig elérhetőnek lenni, mert rengeteg feladat van, akkor felháborodnak. Holott lehet, hogy a tíz falujából a kilencedikben éppen temet, vagy beszélget valakivel. Nagy probléma, hogy túl sok teher van rajtuk, és kevéssé tekintjük embereknek őket. Inkább azt várjuk el, hogy ők mindent kibírjanak. Jézus Krisztus is elfáradt, megszomjazott, megéhezett, időnként pihennie kellett.

- Hol és hogyan tudsz rajtuk segíteni? Biztos, hogy rengeteg olyan személyes, akár bizalmas beszélgetés kell, amely köztetek marad, akár egy papi jóléti csoportról, akár egy négyszemközti találkozásról van szó.

- Igen, a státuszom spirituális. Papképzésben szoktunk erről hallani, az egyházmegyékben nem annyira megszokott ez a feladatkör. Tehát én vagyok az, akivel lehet úgy beszélni, mintha gyónásban beszélgetne valaki. Titoktartás kötelez, meghallgató ember vagyok. Számomra az a legfontosabb, hogy kísérem őket, mellettük vagyok, osztozom a terheikben, a fájdalmaikban. Próbálom úgy szeretni őket, ahogy vannak. Többen jelezték, hogy nagyon régóta nem keresték őket csak azért, hogy beszélgessenek velük. Mindenkinek szüksége van arra, hogy meghallgassák. Más kérdés, hogy szakmai tanulmányaim is vannak mentálhigiénében és lelki gondozásban, lelki vezetésben, ugyanakkor fontos elmondanom, hogy a pszichológiát vagy a mentálhigiénét eszköznek tartom, nem megoldásnak. Elsősorban pap vagyok, paptestvér vagyok, aki meghallgat, akinél úgy beszélhetnek, hogy biztonságban vannak, bizalmi légkörben mondhatnak el bármit, és ez gyógyító tud lenni.

- A Váci Egyházmegyében rengeteg kezdeményezés működik, a rekreációs programok mellett vannak papi jóléti csoportok is. Ezek hogy működnek?

- Ez is csapatmunka. Paszternák Tamás általános helynök atyával és civil munkatársunkkal, egy szupervizorral hárman vezettük ezeket a csoportokat. Személyesen mindenkit meghívtunk, és első évben papi közösségként arról beszélgettünk, hogy vannak, mik a nehézségeik, mi az, ami segít nekik. A következő évben a téma mélyebb, spirituálisabb lett.

- A papok megsegítéséről, jóllétéről beszélgettünk, de ebben kell a hívők segítsége is. Velük nem kellene ugyanígy foglalkozni, hogy jobban értsék a papjaikat?

- Abszolút! Üzenem innen is, hogy a legfontosabb, hogy szeressék a papokat. Nagyon sokat visznek a vállukon, szeressük őket. Ha bajban vannak, vagy krízisben vannak, akkor még jobban szeressük őket, legyünk mellettük. Üzenem a híveknek, hogy nagyon sokat számít az, ha a papok mellé állnak. Egyszerűen csak kérdezzék meg, hogy vagy atya? Elhívnálak egy ebédre, vagy miben tudok segíteni? Látom, fáradt vagy, tudsz átadni valamilyen munkát? Ennek a segítésnek az egyik módja az is, hogy intéző, animátor, azaz közösségszervező munkatársakat képzünk az egyházmegyében, akik a papot a plébániai szolgálatban tudják támogatni. Zárásként újra azt mondom, szeressük a papokat, imádkozzunk értük, álljunk melléjük. Nagyon sok érték van bennük, és a mai világ a hibára, a rosszra fókuszál, az értéket nem veszi észre.                                                                                                                                                                                           

 Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye 2025 áprilisában indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.