Pappá szentelése alkalmából Naim Dánielt ismerhetik meg. Gyerekkorában költözött a családja Kanadába, ott nőtt fel és kezdett kosárlabdázni. Egy sérülés kettétörte a sportkarrierjét, de egyben új utakat nyitott meg előtte. Ez az út vezette a papsághoz. A Példabeszédek könyvéből választott jelmondata is erről tanúskodik: Boldogok, kik megtartják utaimat.

- Nagyobb részét az életednek Kanadában élted. Miért voltál Kanadában?

Hat-hét éves koromban költöztünk Kanada Ontario tartományába és huszonhat évet töltöttem ott. A kosárlabda nagy szerepet játszott az életünkben, a bátyámmal mindketten kosárlabdáztunk. Általános iskolában és gimnazista koromban is a sport volt az életem középpontja.

- Voltak a kosárlabdával komolyabb szándékaid?

Kamaszfiúként azt terveztem, hogy szeretnék majd az amerikai egyetemek csapatában játszani, ami Kanadában elég magas szint. Ez bennem volt, mert ügyes voltam. Nem dicsekszem, de tudtam kosárlabdázni én is, és a bátyám is.

A gimnázium utolsó évében az egyik meccsen nagyon csúnyán elestem és fél évig nem játszhattam a sérülés miatt. Sose felejtem el, elkezdtem az egyetemet, jelentkeztem a kosárlabda csapatba és nem vettek be. A kosárlabda volt az életem középpontja, nem tudtam, mi lesz. Nagyon nehéz időszak volt, és ebből született meg később a hivatásom.

 

- Mikor érezted meg, hogy Isten igazából terelt téged, adott egy nagy pofont, de úgy, hogy közben nyitogatta a kisajtót?

- Több emlékem van, hogy mint általános iskolás, gimnazista fiatalembert, Isten folyamatosan vezetett, vagy próbált vezetni. Csak az a baj, hogy sokszor nem hallgattam rá. Mindenki életében máskor történik, amikor tényleg megtér, nekem ez az elesés után történt. Nem is megtérés, én úgy mondanám, hogy visszatérés volt ez az egyházhoz, mert az anyukámmal gyerekkoromban mindig jártunk misére. A szentségeket mind megkaptam, megkereszteltek, bérmálkoztam, csak a szívem még nem volt teljesen az övé.

Gimnáziumban elég távol voltam Istentől. Nagyon kerestem valamit, mert nem volt béke és öröm a szívemben. A kosárlabda legalább valamilyen szinten célt adott, amit kitűztem magam elé. Amikor ez az ajtó bezárult, depresszióba estem. Egy buddhista barátommal többször beszélgettünk a hitéről, és sose felejtem el, az volt bennem, hogy sok szép és jó van abban a hitben, de Jézus nincs benne. Belső inspirációra elolvastam a négy evangéliumot egyetemistaként a szobámban, egyedül. Ahogy olvastam a Szentírást, különösen amikor Jézus megszólalt, annyira tisztán éreztem a szívemben, hogy ez az igazság. Nagyon megérintett. Nem sokkal később elkezdtem újból misére járni, elmentem gyónni, kezdtem visszafordulni Istenhez, aki lépésről lépésre vezetett. Évekkel később értettem meg, hogy a papságra hív.

Nagyon meghatározó pillanat volt számomra az a pénteki nap, nem volt órám, beültem a kocsiba, hogy keressek egy papot, aki elmagyarázza az evangéliumból azt, amit olvastam és nem értettem. Több plébánia ajtaján kopogtattam, mire a harmadik vagy a negyedik plébánián ajtót nyitott valaki. Egy olasz-kanadai pap volt, aki nem tudta, hogy kit vagy mit keresek, sose látott a miséin. Mondtam neki, hogy atya, elolvastam az evangéliumokat, és nem értem. Segítenél? Szerintem először meg is ijesztettem, de az arca megváltozott, a Szentlélek nyilván működött benne is, bennem is, és a plébánia előtt a parkolóban elkezdte hirdetni nekem az Igét. A szíve tele volt békével és örömmel, ami az én szívemből akkor hiányzott, és egyszerű válaszokat adott, de nagyon hiteleseket. Emlékszem, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne ezt csinálni hosszú távon, mint pap.

- Jelmondatod van már?

- Igen, ugyanaz, mint a diakónus szenteléskor. Egy évet töltöttem Budapesten a Mária utcában, a jezsuitáknál. Korábban 5 évig voltam kispap Kanadában és a diakónus szentelés előtt komoly krízisbe estem és abbahagytam a szemináriumot. Fél évvel később a nővéremnek Magyarországon volt az esküvője és akkor futottam össze Horváth Árpád atyával, aki pár évvel korábban Kanadában, a mi templomunkban szolgált. Mondtam neki, hogy abbahagytam a szemináriumot Kanadában, nem tudom mit tegyek. Azt javasolta, töltsek el egy évet náluk, a Mária utcában. A jezsuita templom előtt a Mária utcában van egy gyönyörű úti Boldogasszony festmény, alatta a Példabeszédek könyvéből egy idézet: Boldogok, kik megtartják utaimat. Nagyon meghatározó évet töltöttem a jezsuitákkal, ott döntöttem el, hogy folytatnám a kispapságomat, csak Magyarországon. Ezért választottam egy éve, és most újból ezt a jelmondatot.

- Mondtad, hogy rengeteg beszélgetés, gondolkodás van mögötted. Elhatároztad, hogy milyen pap szeretnél lenni?

- Szerintem mindannyian látjuk, hogy mi az, ami működik, mi nem, mi a jó, mi a rossz. Mindig arra figyelek, hogy a Jóisten teremtett engem. Mindig halljuk, hogy nevünkön szólít. Engem nem olyannak teremtett, mint mondjuk XVI. Benedeket, nem azok az adottságaim vannak. De a Jóisten mindenkit jónak teremtett, mindenkinek adott olyan adottságot, ami senki másnak nincs. Lehet, hogy vannak hasonlók, de egyediek vagyunk. Valójában csak teret kell adni, hogy ez kibontakozzon, és akkor őszinte lesz a papságod, olyan lesz, amilyet a Jóisten kiálmodott.

 Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye 2025 áprilisában indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.