Hogyan teljesedhet be igazán egy házasság, hogyan teljesülhetnek azok az ígéretek, amiket egy pár egymásnak, Isten színe előtt az oltárnál megfogad. Menthető-e minden kapcsolat, és ha igen, akkor hogyan? Hogyan lehet visszatalálni egymáshoz akkor, amikor nagyon távolra sodródtunk? Nem szokványos Rózsa Mariann és Rózsa Attila története, négyszer mondták ki az igent egymásnak. A Lélekjelenlét 32. ádásában velük beszélgetett Király Eszter.

 Hogyan ismerkedtetek meg?

- Mariann: Viharos ismerkedésünk volt. Nekem kitűzött esküvőm volt amikor az új munkahelyen megismerkedtem Attilával. Egy hosszabb beszélgetést követően visszamondtam a korábban tervezett esküvőt, mert megéreztem, hogy a vőlegényem mégsem az igazi számomra és Attila személye teljesen felkavart. Hamar kiderült, Attila is ugyanezt tette a menyasszonyával, mert hasonló érzések kerítették hatalmába. Rögtön összeköltöztünk és a korábban tervezett esküvő időpontjában össze is házasodtunk.

Hívő emberek vagytok, hogy álltatok a házasság kérdéséhez?

- Mariann: Hívő katolikus családban nőttem föl, ahol a nagymama hite erősen ráült a családra, jó és rossz értelemben is. Így kerültem egy kis szabolcsi faluból Szegedre. Amikor megismertem Attilát, kicsit már eltávolodtam az egyháztól, de mindenképpen Isten mellett kerestem az utamat.

Attila: A szüleim nem gyakorolták a hitet, de én is kerestem Istent. Mariann volt az első, akivel Istenről beszélgettünk. És amikor találkoztunk, úgy éreztem, hogy megtaláltam az utam, és ehhez az úthoz az egyik kapu Mariann. Azon kívül fülig szerelmes lettem, ezért nem volt kérdés a házasság.

Mariann: Érdeklődtünk a katolikus egyháznál, azt mondták, jegyesoktatásra kell járni, az egyházadót visszamenőleg két évre be kell fizetni, el is jöttünk. Elmentünk a református egyházhoz a szomszéd templomba, ott pedig azt mondták, jöjjünk és összeadnak bennünket.

Hogy indult a házaséletetek, a nagy fellelkesülés, szerelem után hogy zajlottak a hétköznapok?

- Mariann: Évekig kitartott a nagy szerelem. Végre valakire föl tudtam nézni, rá mertem bízni magam. De elkövettem azt a hibát elejétől fogva, hogyha valami mégsem tetszett, vagy nem egészen gondoltam úgy, akkor is bólogattam, mert eldöntöttem magamban, hogy én engedelmes feleség leszek és nem akartam konfliktusos házasságban élni. Attila rengeteget dolgozott, szélsebes tempóval történtek az események, a ház, a sok munka, a gyermekek születése. Valami viszont elmaradt, amihez idő, tér, kapcsolódás kellett volna.

Attilát kérdezném, hogy élted meg ezt az első négy-öt évet?

- Attila: A szüleim között mélyebb beszélgetésnek nem voltam gyerekként fültanúja. Azt a mintátát láttam és követtem, hogy egy férfinak bőven elég, hogy megteremti a család működéséhez az anyagi hátteret. A kettőnk közötti kapcsolat napi fél óra lehetett összeségében talán. Ez viszont ahhoz kevés volt, hogy igazából megtudjuk, hogy mi van a másikkal.

Most hogy látod, mi maradt ki a megismerkedésből?

- Mariann: Konkrétan a megismerkedés maradt ki. A református egyháznak nem volt jegyesoktatása, a katolikusoknál elriasztott a három hónapos felkészítő. Hozzá kell tennem, hogy huszonéve vagyunk jegyesoktatók, mert nagyon fontosnak tartjuk és bizony, kellett volna az a három hónap. Nekünk nem volt meg az az érzés, amit egy közös élmény, egy romantikus este tud adni. Amikor várok a másikra, nem kapok meg mindent azonnal, hanem küzdök érte. Bár mindenünk meglett viszonylag gyorsan, ami az anyagiakat illeti, de a boldogságunkhoz ez kevés volt és amikor nehézség volt, nem volt mihez visszanyúlni.

Válás lett a vége. Volt-e bennetek olyan törekvés vagy vágy, hogy mégse váljatok el?

- Mariann: Nagyapám azt mondta, ne múljon el nap, hogy ne mondjatok közösen egy imát, ne fogjátok meg egymás kezét és ne kérnétek bocsánatot egymástól. Amíg így csináltuk, a házasságunk is működött. Aztán valahogy elmaradtak az imák, és úgy maradtunk el mi is egymás mellől. Én mondtam ki, hogy vége van és Attila hazaköltözött az anyukájához. De valójában nem Attilát veszítettem el, hanem saját magamat. És ennek a földolgozásához kellett idő.

Attila, hogy reagáltál és mit tettél?

- Attila: Villámcsapásként érintett, mert 28-29 évesen már megvolt mindenünk a családi háztól kezdve a kocsikig. Borzasztó elégedett voltam saját magammal, föl sem merült bennem, hogy jól érzi-e magát a családom. De abban pillanatban úgy láttam, jobb, ha elköltözöm és tudok azon gondolkodni, mit rontottam el. És ekkor lépett be igazán Isten az életembe, innen számítom az igazi megtérésemet. Korábban vallottuk, hogy megvan az istenhitünk, de aztán bebizonyosodott, hogy ez egy formális istenhit volt, mélység nélkül.

Miután elköltöztem, fanatikus módon, napi 6 órát olvastam a Bibliát és azt vettem észre, hogy a Szentíráson keresztül Isten szól hozzám, rámutatott a hibáimra. Rájöttem, mit rontottam el, mi volt az a rengeteg mulasztás, amit a feleségemmel, a családommal szemben elkövettem. Hittem a házasságban, hittem abban, hogy amit kimondtam akkor, azt Istennek mondtam és ehhez abszolút mértékig kötöttem is magam. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb helyre fog jönni valahogy.

Közben három év eltelt, mire visszaköltöztél.

- Attila: Igen, közben sokat küzdöttem, de három év után el tudtam engedni Mariannt. Már arra készültem, hogy elmegyek misszióba, de még egy utolsó esélyt adtam a kapcsolatunknak és ultimátumot adtam Mariannak, akitől erre válaszként gyűrűt kaptam karácsonyra. Nekem ez a gyűrű egyértelmű jel volt, melyik az az irány, amibe tovább kell menni, és tudtam, bármit elfogadok, ami ezután jön. Tudtam, hogy nem lesz rózsaszín út, de összeköltöztünk újra, én a nappaliban laktam. Úgy éltünk együtt egymás mellett, mint egy főbérlő és albérlő, de mindennél fontosabb volt, hogy megismerjem Mariannt igazán. Próbáltam lelkileg támogatni, vele lenni, de elfogadtam, hogy nincs tovább a nappalinál.

- Mariann: Visszaemlékezve igazából ez volt az udvarlásos időszak. Akkor azt gondoltam, hogy neki kellett változni, most már tudom, nekem is változnom kellett. Megfogadtam, mindig mondom, ha valamit másként gondolok vagy bajom van. Az első időben ezt kis kerülővel, de annál nagyobb hévvel tettem, vagy ha nem tudtam elmondani, leírtam. És ő ezeket mindig elfogadta. Most viszont már tudja azt is, hogy azért szólok, mert folytatni akarom vele, és úgy akarom, hogy mindenkinek jó legyen.

És végül 22 évvel ezelőtt újra összekötöttétek az életeteket, Isten színe előtt, katolikus szertartás szerint és szentségi házasságban éltek. Mi az, amiben másként vagytok házaspár, mint az első hét évben?

- Attila: A mélységben. Az első hét évben a Jóisten a házasságunk mellett volt, aztán kívülre került. Mi zártuk őt ki. A szentségi házasságunk után viszont bekerült a kapcsolatunk közepébe. Tehát mi rajta keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Megbánthatjuk egymást és lehet, hogy per pillanat haragszunk egymásra, de tudom, hogy a szeretetünk nem fog ebben sérülni és a szeretetkapocs az ugyanúgy megmarad köztünk.

Ez a sok tapasztalat, meg az élő hit, olyan gyümölcsöket is terem, hogy beszélgettek a házasulandó párokkal, jegyesoktatást tartotok, előadásokra, tanúságtételekre hívnak benneteket. Minden kapcsolat menthető-e, minden házasság menthető-e, és ha igen, akkor hogyan?

- Attila: Vannak olyan házasságok, amik valóban élhetetlenek. Sok probléma előfordulhat benne, de azt gondolom, hogy azok a házasságok, amelyek szerelemre épültek, megvolt a két ember között egy nagyon mély, nagyon jó kapcsolat, azt gondolom, mind-mind megmenthetők. Csak vissza kell menni a gyökerekhez. A szép pillanatokhoz vissza lehet mindig nyúlni. Engem nagyon megtartott a házassági eskü szövege, hogy én a Jóisten előtt és a Jóistennek mondtam ki az igent a feleségem mellett.

- Mariann: Hozzátenném a folyamatos kommunikációt. Ha egy kicsit elhallgatok valamit, amit nem beszélek meg vele, kezdek elmagányosodni. Aki magányos kis szigeteket épít a szívében, el is távolodik függetlenül attól, hogy valaki hívő, vagy nem hívő.  A kommunikáció nagyon fontos.