Az Ármós-házaspár legkisebb lánya, Rita Down-szindrómával született 14 évvel ezelőtt. Rita másképp kötődik a szüleihez mint egy átlagos gyerek, tele van szeretettel, magas az érzelmi intelligenciája. Szeret biciklizni, joghurtot enni, szereti a társaságot. Nagyon sok mindenre képes egyedül, saját tempójának megfelelően fejlődik. Szülei arra törekszenek, hogy minden képességet kihozzanak belőle, ami benne van. Segítik, támogatják, számára megfelelő módon készülnek gondoskodni gyermekük jövőjéről is. Reményteli beszélgetés egy háromgyerekes házaspárral.

- Tudtátok-e, hogy a gyermeketek Down-szindrómával fog születni, vagy felkészületlenül ért benneteket ez a helyzet?

Ármós Zoltán: A terhesség alatt gyanújelek már voltak, de igazából a terhesség alatt végig bíztam abban, hogy nem lesz Down-szindrómás.

Ármós Ágnes: Biztosan nem tudtuk, mert nem végeztettük el a magzatvizsgálatot. Fel se merült bennünk, hogy elvetessük és hála Istennek ezt a szülészünk tiszteletben tartotta. Aztán a 32 héten bekerültem a kórházba, és 33. Héten császármetszéssel megszületett a kicsi Rita, aki Szent Ritáról kapta a nevét, mert egy barátnőm, mikor megtudta, hogy ennyi probléma van a terhességnél, felhívta a figyelmemet Szent Ritára, aki a lehetetlen ügyek szentje.

- Szóba került bármikor közöttetek az, hogy az embernek speciális szükségletű gyermeke születhet?

- Z.: Nem beszéltünk ilyenekről, ilyeneken nem gondolkoztunk. Az volt a fő szempont, hogy jóban, rosszban kitartunk egymás mellett, aztán Jóisten majd átvezet bennünket minden nehézségen.

- Biztosak voltatok abban, hogy nem végeztettek abortuszt semmilyen körülmények között?

- Z.: neki ugyanúgy joga van az élethez, mint bárki másnak. Nyilván nem tudja érvényesíteni ezt a jogát, hogyha mi nem állunk mellette, de nem gondoltuk azt, hogy bármilyen értelemben kevésbé értékes élet, amit ő él majd. Az ő életével is célja van Istennek, és neki is helye van ebben a világban.

- Á.: nem volt kérdés, fel sem merült, nem tudtuk volna megtenni. Nehéz volt elképzelni, hogy vajon mi lesz, mi várható. Az első pár évben korai fejlesztőbe vittük, hogy minél hamarabb elkezdjük a fejlesztést. A Down alapítványnál születéstől kezdve van egyéni fejlesztés, csoportos fejlesztés, és hetente kétszer-háromszor be kellett vinni Budapestre, közben a nagy az iskolát, a középső az óvodát kezdte, úgyhogy az első néhány év kifejezetten nehéz volt.

- Fel tudtok idézni egy-egy olyan pillanatot, ami nagyon megmaradt bennetek a Ritával kapcsolatban, amire szívmelengető számotokra visszaemlékezni?

- Z.: Sok van. Rita másképp kötődik hozzánk, mint a másik két lányunk, és az érzelmi intelligenciája tényleg erős. Nagyon kicsi korától kezdve odajön, megvigasztal, hogyha azt érzi, valami gond van.

- Ritát hogy képzeljük el? Meséljetek róla egy kicsit, mire képes, mit szeret, milyen lány 14 évesen?

- Á.: Nagyon sok mindenre képes egyedül. A házban, az udvarban önállóan mozog, abszolút önálló. Kinyitja a hűtőt, kiveszi belőle, ami megtetszik neki, vizet enged magának, megkeni a kenyeret , öltözködik egyedül, fogat mos, fürödne is egyedül, mindent csinálna egyedül, de ott kell lenni, hogy ne 100 liter víz folyjon el. Sok mindent meg tud csinálni, és meg is akar. Sokszor nem akarja, hogy segítsünk, hadd csinálja ő maga, ragaszkodik hozzá, hogy ez most hadd legyen az ő dolga. Idén megtanult egyedül biciklizni és látszik rajta, hogy élvezi a biciklizést.

 

 

- Nem zavar benneteket a különbség Rita kortársait nézve, akik 14 évesen azt tervezik, melyik gimnáziumot jelöljék meg továbbtanulásra, Rita pedig most tanult meg biciklizni?

- Á.: Rita Down-szindrómás, teljesen más igényű. Ha megnézzük a többi gyereket, igazából mindenki más tempóban, más értelemben fejlődik. Ritánál ezt nem volt nehéz elfogadni, feldolgozni, mert tudtuk, hogy ő más és hagyni kell a saját tempójában fejlődni, bár van elvárás, hogy mindent kihozzunk belőle, ami benne van. Ha valamit nem tud megcsinálni, az frusztrálja. Számomra az, hogy a korai fejlesztőben is, meg az óvodában is, a speciális iskolában is sorstársakkal voltunk, segített abban, hogy ne akarjunk mást faragni belőle. Láttuk, hogy vannak másképpen fejlődő gyermekek, és talán könnyebb volt elfogadni úgy, hogy többen vagyunk.

- Hívő katolikusok vagytok. Az istenkapcsolatotok hogyan alakult azután, hogy ilyen megváltozott élethelyzetbe kerültetek?

- Z.: Szerintem a hitünket nem viselte meg, vagy az enyémet legalábbis úgy érzem, hogy nem. Azt gondolom, az ő életének is célja van, és sokszor nem is csak a szűk környezetben, hanem lehet, hogy egy tágabb környezetben. Ő is hat a világra, ahogy mindenki, neki is van itt dolga. Szerintem inkább közelebb kerültem Istenhez, minthogy eltávolodtam volna tőle. Nem érzem úgy, hogy ez a hitemet gyengítette volna.

- Ági?

- Nekem is hasonló, azzal kellett megküzdeni inkább, hogy mekkora terhet jelent, milyen nehézségekkel kell szembe néznünk. Fohászkodtam, hogy Istenem most akkor segíts, hogy ezt meg tudjuk csinálni, és adj erőt a munkás hétköznapokban. Ezekkel megküzdöttünk az évek során.

- Hogyan gondoltok most a Ritának a jövőjére? Foglalkoztat-e egyáltalán benneteket már most ez a kérdés?

- Z.: Hogyne, foglalkozunk vele, gondolkozunk is rajta, meg vannak elképzeléseink. El tudjuk képzelni, hogy támogatott önállósággal egy lakóotthonban elboldogul. Valamilyen munkára biztosan alkalmas lesz, és láttunk jól működő otthonokat. Ritát egy ilyen helyen szeretnénk biztonságban elhelyezni, ahol tudjuk, hogy jó irányba terelgetik, jól is érzi magát, meg azt az életet éli, ami az ő élete. Szoktunk beszélni a lányokkal arról, ha majd nem leszünk, nekik ne legyen teher. Kihozhatják, lehetnek vele, meglátogathatják, de legyen rajta a szemük, figyeljék, hogy ha mondjuk megszűnik az otthon, ahol van, akkor legyen egy másik jó helye.

 Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye 2025 áprilisában indult podcastje, amelyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.