Gyönyörű délután volt, az augusztusi nap verőfényét még tisztábbá és erősebbé tette a hőséget enyhítő, füstöt-párát oszlató, élénk szellő. A hatalmas tömeg nyugtalanul, de fegyelmezetten várakozott az utcákon; helyben állt, mégis hullámzott, mint a tenger. Lehetetlen egy nagyvárosban – én mégis úgy emlékszem, hogy csend volt. A várakozás csendje. Az örök állandóságé. A tenger hullámverésének dörgő csendje.

Ezt a csendet itt-ott taps verte föl, amikor újabb és újabb csoportok érkeztek: lovagok, szerzetesek; rég nem látott ruhákban, amelyek oly váratlanul kerülhettek elő titkos sifonérok mélyéről. Ahogy mi is elővettük a két gyönyörű kalotaszegi szőttes ingünket; rajtam fekete vászonnadrág, az Asszonyon zöld bolgár szoknya, a gyerekeken falatnyi székely viselet – minket is megtapsoltak bizony, még helyet is szorítottak nekünk ott, ahonnét  a legjobban látni.

„Ó, de szépek! Isten hozta! Isten hozta! Honnét jöttek?” – „Új­pestről...” – De azért, mégsem kergettek el a jó helyünkről.

Aztán egyszerre elmélyült a csend, és fölszárnyalt belőle az ének. A fejek egyfelé fordultak, a görnyedt hátak kiegyenesedtek, a síró gyerekek elhallgattak. És némán, áhítattal, imádkozva néztük, néztük, amint átvitetett előttünk a király jobb keze. Szent István jobbja, amely ezer éve mutatja föl a Boldogasszonynak és a Fiának ezt a nemzetet; A Jobb, amelyet ezer éve rejteget, vagy emel magasba ez a nemzet, de el nem veszít soha, vágja bár ördög, bár idegen, bár tenfia a sebét. Így volt ez mindig, László úr óta, aki oltárra emelte ősét.

Feleim, emlékezzünk erre a napra, 1989. augusztus 20-ára. És ne csak Szent István ereklyéinek átvitele napján. Bár ahogy elnézem, már ez is nagy dolog volna...

Magyar Bertalan