Délután négy órakor találkozott a több mint hetvenfős csapat Somoskőújfalun, a plébánia előtt. Mivel az évnek ebben az időszakában még korán sötétedik, az út nagy részét a sötét erdőben tettük meg. Egymásra hagyatkoztunk, áldozatot vállaltunk a sötét, hideg erdőben, imádkoztunk, az út egy szakaszát csendben tettük meg, fáztunk is egy kicsit, és valami csoda folytán – hiszen így működik a kegyelem –, nagyon jól éreztük magunkat.

Áldozatot hozni csöndben, közösségben – talán elég is lenne ennyi egy szebb, emberibb jövő elérése érdekében. Ezt gyakoroltuk mi is, akik részt vettünk ezen az engesztelő zarándoklaton, elmélkedve Árpád-házi Szent Margit életpéldáján.

Árpád-házi Szent Margit IV. Béla és Laszkarisz Mária hetedik gyermeke 1242-ben született, amikor az uralkodó házaspárnak Dalmáciába kellett menekülnie a tatárjárás idején. A rendkívül nehéz és összetett politikai szituációban IV. Béla még születése előtt Istennek ajánlotta gyermekét engesztelő áldozatul. Így került a három éves Margit a domonkos nővérek veszprémi kolostorába, majd a mostani Margit-szigeten tette le örökfogadalmát kilenc évvel később. Legendája tanúskodik hűséges, áldozatos, vezeklő életéről. Két házassági ajánlatot (cseh és lengyel részről) is visszautasított, mert az Istennel kötött szövetséghez való hűséget fontosabbnak és hasznosabbnak tartotta, mint az emberi segítséget.

Egy lelkigyakorlat arra is való, hogy annak keretei között gyakorolhassuk azokat az erényeket, amelyek olyan fontosak keresztény életünkben. Mi is ezt tettük Árpád-házi Szent Margitra emlékezve. Nem mindennapi élmény hetvened magunkkal a sötét, téli erdőben zarándokolni, és aztán a téli éjszakában hallgatni a kis harang csengését, amelynek kötelén mindegyikünk húzott egyet, amikor megérkeztünk a hegy tetejére. A természet félelmetes erejét megtöri a közösség egymásra hagyatkozása, a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy testvér van előttem, mögöttem, mellettem. Ezt az utat valószínűleg rendkívül kockázatos lett volna megtenni egyedül, így azonban testet-lelket felüdítő lehetőséggé, kalanddá, élménnyé változott át. Egy zarándokút „laboratóriumi” körülményei között életünk útjának irányát, célját is újragondoljuk. A mi célunk az volt, hogy közösen, Szent Margit életpéldájára tekintve, a Kápolnánál imádkozzunk hazánkért, családjainkért. Útközben egy keresztnél megállva emlékeztetett András atya arra, hogy milyen sokan vannak, akik úgy élik életüket, hétköznapjaikat, hogy közben – ahogy mondani szokták – nincs idejük elgondolkodni életük célján, értelmén. Talán el tudjuk érni erőfeszítéseink árán, hogy mindenünk meglegyen az élethez, ami szükséges. Feltehetjük azonban a kérdést: Mire szolgál, és hová vezet mindez?

A négy órára megbeszélt találkozó előtt negyed órával már ott volt a mi társaságunk a megbeszélt, interneten is hirdetett találkozóhelyen. Mi voltunk az elsők, és egy kicsit meglepődtünk, hogy még nem látunk útitársat. Perceken belül aztán egyre több autó érkezett, és amikor körbeálltunk a plébánia előtti téren, hogy elkezdjük imamenetünket, felemelő volt látni, milyen nagy kör kerekedett belőlünk.

A Szent Margit kápolnánál András atya megosztotta velünk, hogy a zarándoklatra készülve feltette magának a kérdést: Vannak-e még emberek, akik képesek és hajlandóak áldozatot vállalni, együtt imádkozni egy szebb, emberibb magyar jövőért. Körbenézett rajtunk és örömmel mondta: Megkaptam a választ. Persze, hogy vannak, hiszen itt vagyunk.Köszönjük szépen minden résztvevőnek a közös imádságot és zarándoklatot!

Fotók: Tomka Lukács és Varga András

A cikk eredetije itt olvasható.