Megy az ember az úton, és el van késve, mint mindig, mindenünnen. És ilyenkor – azaz mindig – mintha a világ összes tanulóvezetője, tötymörgő gyalogosa, beparkolni képtelen kalapos skodása, lezárt sorompós vasúti átjárója, sebességkorlátozása, kátyúja, forgalmi dugója és piros lámpája egy helyre gyűlne: oda. Ahol éppen van az ember. És mondja az ember a cifrákat, kitérve az útját állókra; az asszonyra, aki már megint nem készült el idejében a reggelivel; az ügyfélre, hogy ilyen lehetetlen időben várja valahol; a forgalomra; az útépítőkre; a vasutasokra és úgy általában mindenre és mindenkire – józan pillanataiban még magára is, hogy minek kell ezeken a dolgokon dühöngenie. De ez a rohadt rádió is kontakthibás!, csak recsegve-ropogva lehet befogni a szombat reggeli műsort

„ssssssbzzzzz ... Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes bzzzzrrrhh...”
– Mi? Hogy ezeket?!
– Nem ezeket – véli ekkor hallani a rádió recsegésében az ember –, nem ezeket. Mondom: az ellenségeidet.
– De hát én erre képtelen vagyok, Uram!
– Erre is. Amint a barátaid szeretésére is. És tudod, miért? Mert magadat sem tudod szeretni.
– De igen.
– De nem. Úgy, ahogyan én szeretlek téged, nem. Csakhogy ez nem mentség és nem bzzzzsssss...

(mb)