– „Ahol nincs karitász, ott nincsen katolikus egyház” - idézte XVI. Benedek pápa kemény szavait beszéde kezdetén a megyéspüspök. Elmondta: az Irgalmasság Szentévében különösen fontos, hogy megértsük: a szolgáló szeretet éppen olyan szent és nélkülözhetetlen tulajdonsága Krisztus követőjének, mint a tanítás hallgatása vagy a liturgián való részvétel. Ha megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, minden egyes esetben tegyük föl magunknak azt a kérdést is: mit tettem az út szélén hagyott, összevert nyomorulttal? Elmentem mellette, vagy megálltam és segítettem rajta? Éppen ezért, a karitászcsoport munkája elsőrendűen fontos, talán a legfontosabb tevékenység a plébánián; és ahol nincs karitászcsoport, ott haladéktalanul meg kell alakítani!

Senki sem maga választja meg, hová szülessen - mondta el újra egyik fontos tanítását a püspök, majd hozzátette: Egyvalaki megválaszthatta, hová szülessen, és lám, mit választott? Nem a palotát, hanem az istállót! Pedig ő az Isten Fia volt. Mi, egyszerű emberek azonban nem válogathatunk, éppen ezért kötelességünk segíteni a nálunk nyomorultabbakon, úgy, ahogyan Isten Fiától megtanuljuk. Mert „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal.” (1Jn 2,17-18) - idézte az apostolt Beer Miklós.

A karitász gyakorlatáról szólva a püspök felhívta a figyelmet: a karitász a legkevésbé sem egyenlő a jótékonysági ruhaturkálással, amivel ma a legtöbben azonosítják. A karitász valódi segítség – ami a figyelmességgel kezdődik, annak megállapításával, hogy a másiknak mire van szüksége. A karitász valami ilyesmi: „Holtfáradtak vagytok már, menjetek el a pároddal egy hétvégére pihenni, mi majd vigyázunk a gyerekekre!” Vagy: észreveszem, hogy az utcabeli néni már napok óta nem húzza föl a redőnyét, becsöngetek, nincs-e valami baj. Mert a fekvő beteg nem fog szembejönni az utcán… A figyelmes szeretet mindenekelőtt látja és elfogadja a másikat, úgy, amint van.

– A karitászban az a szép, hogy én magam egyszerre vagyok összevert sebesült és irgalmas szamaritánus. – Ezt már Antal András egyházmegyei karitászreferens diakónus mondta. A Váci Egyházmegye Adományelosztó és Logisztikai Központjának vezetője bemutatta az idén tavasszal, Csévharaszton létrejött intézményt. Elmondta: a szerteágazó tevékenységnek, amelyet a központ kifejt, csak egy része a tárgyi segítség; ahhoz számtalan egyéb minden is tartozik a hajléktalan- és idősmissziótól az alkoholista-rehabilitációig. Egy sor olyan probléma, amely igen hamar bukna el a hivatalos akadályokon, szinte magától oldódik meg: elég, ha tudom, hol nyissam ki a Bibliát, ha meg kell felelni egy jogszabályokkal hadakozó hivatalnoknak.

Az Adományelosztó és Logisztikai Központ az eltelt pár hónap alatt hatalmas mennyiségű élelmiszerre, ruhára, háztartási gépre, bútorra és egyéb hasznos, szükséges holmira tett szert. Teherautószám tudják elvinni a plébániákra, és ők maguk el is viszik – ha van hova vinni, és ott van, aki elosztja. Antal András hangsúlyozta: csak úgy van értelme a segélyezésnek, ha pontosan tudjuk, mit kell csinálnunk; azaz tudjuk kinek, mire, mikor és milyen mennyiségben van szüksége. Ehhez állandó terepmunkára van szükség, és jó kapcsolatra a plébánián kívüli szervezetekkel és hivatalokkal, amelyek nemcsak az elosztásban és a tárolásban segíthetnek, de bizony a mi látókörünkön kívüli betegek, szegények, magányosok felkutatásában is. Mert nincsen keresztény nyomorult és pogány nyomorult: csak nyomorultak vannak, akiken segítenünk kell.

A munka első fázisában tehát fel kell mérni, mire van szükség; azt összeírva értesíteni az adományközpontot, majd időpontot egyeztetni, mikor, hol tudják fogadni a központ teherautóját. Addigra összehívni a segítőket, akik lerakják, szétosztják, házhoz viszik a szükséges holmit; és mindezt a szerető, segítő, szolgáló Krisztus nevében – hangsúlyozta a diakónus.

A konferencia ezután átalakult tanácskozássá, amelyen a résztvevők beszámoltak saját munkájukról és megosztották tapasztalataikat egymással és a karitászcsoport alapítására készülőkkel. Visszatérő motívuma volt a hozzászólásoknak a figyelmeztetés: Nem mindig ott a legnagyobb a baj, ahol a leghangosabban kiabálnak – a balsorsba került ember igen sokszor szégyell segítséget kérni, és némán szenved, miközben nála kevésbé szerencsétlenek kihasználják a lehetőségeket. Ezért is fontos a személyes kapcsolat azokkal, akiken segítünk; meg azért is, mert néha egy jó szó is elég segítségül, amelyet Krisztus nevében, szívből mondunk a betegeknek, szegényeknek, magányosoknak. Mert, mint a püspök mondta, a legszánnivalóbb nyomor a szívtelenség.

Kép és szöveg: M.B.