– Mi az oka és mi a célja ennek a továbbképzésnek? – kérdeztük elsőként Dr. Csáki Tibort, az EKIF főigazgatóját.

– A Főhatóságunk fenntartásában működő 29 iskola közül igen kevés olyat találunk, amelyet az Egyház alapított; nagy többségük a társadalmi változások következtében került egyházi fenntartás alá. A kilencvenes években és a 2010-es években önkormányzatok adták át intézményüket; mi pedig átvettük, hogy falvainkban a közoktatás megmaradjon. Nem feledhetjük azonban, hogy intézményfenntartóként is képviselnünk kell katolikus hitünket és értékrendünket; amelyet az átvett iskolák pedagógusai csak részben ismernek és képviselnek. Ezért indítottuk el ezt a negyven órás, akkreditált képzést – első körben az intézmények vezetőinek, utánuk pedig majd a többi pedagógusnak –, hogy egyfajta „láthatatlan tantervet” adva a kezükbe, segítsük őket abban, hogy valóban katolikus oktatást hozzanak létre iskoláikban.

– A továbbképzést Pécsi Rita neveléskutató professzor vezeti. Miért éppen őt kérték föl?

– Pécsi Rita csodálatos szintézisét valósítja meg az oktatásnak és a nevelésnek. Számára a tudás és a fejlődés szorosan összetartozik, organikus egységet alkot a közösségi léttel, az érzelmekkel – olyannyira, hogy utóbbiak legalább ugyanannyira fontosak az egészséges fejlődéshez, mint a puszta tudás. Mindezt a professzorasszony olyan szemléletesen és élvezhetesen adja elő, hogy az számunkra garanciát jelent tanáraink készségeinek fejlesztésére.

***

A délelőtti előadásokon Pécsi Rita azt fejtette ki, hogy az organikus gondolkodás hogyan képes elszigetelt, holt tudástöredékeket egységes és használható ismeretté változtatni. Ehhez azonban az kell, hogy egy tantestület valóban az legyen, ami ott van a nevében: „test”, amelynek különféle tagjai különféle módon szolgálják ugyanazt az egy célt. A professzorasszony Mozart példáján mutatta be, hogy a zenétől indulva, hány felől ragadható meg egy emberen keresztül az a kor, amelyben él, vagy akár az egész emberiségre vonatkozó tanulságok.

Az ebédszünetben először azt kérdeztük meg Pécsi Ritától, hogyan kezdte el fölépíteni ezt a metodikát?

– Módszerünk alapjait Joseph Kentenich atya, a Schönstadt Családmozgalom alapítójának pedagógiája képezi. Ő írja ezt: „Nevelési és családmozgalom vagyunk. A mi feladatunk az új ember kinevelése, aki társaival majd megalakítja az új közösséget.” Családommal már évek óta a Schönstadt lelkiséghez tartoztunk, amikor a pécsi egyetemen fölfedeztem Kentenich atya pedagógiai írásait, és rádöbbentem, hogy ugyanarról a Kentenichről van szó. Ennek az „új embernek” keresése, nevelése, fejlesztése lett aztán – családommal, különösen édesapámmal együtt – az én kutatásaim, képzéseim iránya is. Akkoriban magam is egy katolikus iskolát vezettem, így a módszert első kézből ki is tudtuk próbálni. Beer püspök atya és az EKIF munkatársai egy előadásom után vetették föl, milyen jó lenne itt is alkalmazni ezt a metodikát; így kezdtük el tavaly ősszel. Én javasoltam, hogy a vezetőkkel kezdjük, mert ahhoz, hogy az egész rendszer jól működjön, fontos, hogy a vezető jól lássa a rendszert.

– Belehallgattam a mai előadásokba, s már ennyiből kiderült számomra, hogy ön tantárgyak és más kategóriák fölötti, komplex rendszerben gondolkodik: organikus rendszerben, mint az élet. S mindezt egy ma már szinte virtuális világ közepette. Hogyan egyeztethető össze ez a kettő?

– Csakis úgy, hogyha ragaszkodunk az élethez; hogyha a tudást a legkisebb szinttől, részlettől kezdve az életben és az életért alkalmazzuk. A holt tudás önmagában semmi. Nincs az a házi feladat vagy olvasmánynapló, amit a gyerek hétvégi pihenése, a család közös kikapcsolódása, az alvás, a sport rovására megérné föladni…

– Merész, nagyívű gondolat…

– És ez csak az egyik. Mai témánk, az organikus gondolkodás mellett ugyanilyen nagyívű Kentenich pedagógiájában a belső döntés szabadságára nevelés; a belső motivációk művelése; az életkori sajátosságok figyelembe vétele; a kötődések ápolása. Ezekkel mind-mind körül kell bástyáznunk azt, akit nevelünk; apró részletekből kibontani és összerakni az Egészet.

– Mindebből most az iskolaigazgatóknál tartunk. Hol van még a (nem is mindig katolikus) tantestület? a szülők? a „hagyományosan” vallásos közösség? a törvények?

–  Most még csak az iskolaigazgatóknál, igen. Mindent egyszerre nem tudunk megoldani, de – megint csak Kentenich atyát idézem – igenis tudunk oázisokat létrehozni. Magunkon, a családunkon, a közösségünkön elkezdeni. Mint Jézus: azokkal a szülőkkel, azzal a jászollal, azokkal a pásztorokkal, azzal a tizenkettővel. Magunkon kell elkezdeni, mert ez a mi felelősségünk.

– És a mi kudarcaink is sokszor…

– Jézusnak se ment simán. Farizeusok, főpapok, Júdás, értetlenség… De nem adta föl, nem hagyta abba. Nekünk is újra és újra el kell kezdenünk, mert nem mindegy, hogy merre botladozunk. Meg kell keresni a jó nevelőket, jó szülőket, jó papokat; erősíteni őket, tanulni tőlük. Az ő példájukat elplántálni másutt, segíteni, hogy szárba szökkenjen.

– És ahol ez nem sikerül elsőre?

– Ott folytatni tovább. Amit egy gyerek érzületébe beleplántálunk, az onnét már nem tép ki semmi és senki. Sokkal jobban megmarad, mint a tárgyi tudás, és átmenetileg lehet, hogy lesüllyed a tudattalanba, de az első hívó szóra előjön, és hat. Ez hosszú távú, nagyon hosszú távú munka, de ez nem szegheti a kedvünket.

Kép és szöveg:

Magyar Bertalan