A salgótarjáni Szent Lázár Kórházban 2005 júniusától dolgozó Ocsovainé Zsélyi Rita teológiai végzettséggel is rendelkezik, hitoktatott korábban iskolában és óvodában is. Munkája alappilléreit úgy foglalja össze: odamenés, melléállás, velemenés. Ebben a szolgálatban sok fájdalommal, félelemmel, haraggal találkozik, és azzal, hogy a betegségben megváltoznak az emberek. Tudnia kell, mikor kérdezzen, mikor hallgasson, de tanácsokat nem kell adnia. Sok mindent megtanult már a tizenkét év alatt, de azt még nem, hogy letegye a mások szenvedését. Vele beszélgettünk a salgótarjáni kórház kápolnájában.

- Hogyan kapcsolódott a szervezethez?

- Az Új Ember című újságban olvastam a hirdetést a lelkigondozói állásról és képzésről is egyben, így jelentkeztem. Száznál is többen jelentkeztünk, a kezdőcsoportba 16-an kerültünk be. A Semmelweis Egyetem és a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesülete intenzív képzésére jártunk, a szakvizsgát 480 órás képzés után tettük le. 2010. november 18-án szakvizsgát tettem, s így lettem klinikai lelkigondozó, a Sapientián pedig  2013-ban mestervizsgát tettem.

- Fő feladatuk a lelkigondozói beszélgetés. Nem tanácsot adnak, hanem odafigyelést, együttérzést és megértést. Azoknak, akik szenvednek, választ keresnek a kérdéseikre, esetleg életük legutolsó szakaszában járnak. Az ön munkája valójában mit jelent?

- A lelkigondozás egy segítő mesterség, amely egységben látja az ember pszichés, spirituális igényeit, és ezek harmóniáit szeretné elősegíteni a betegség, gyász okozta  krízishelyzetben, és mindezt spirituális erőtérben. Szolgálatom része a hozzátartozók és a gyógyító közösség tagjainak pszichés, spirituális támogatása is. Fő alappilléreit úgy mondanám: odamenés, melléállás, velemenés. Amit tudok adni, időt, meghallgatást, figyelmet. Közösen végigjárjuk a lelkigondozott számára fontos, szomorú vagy derűs életállomásokat, és segítenem kell őt saját erőforrásainak megtalálásában. Számomra nagyon fontos ebben a szolgálatban az alázat. A másik ember megajándékoz engem az ő titkaival. Való igaz, hogy az ember legjobb gyógyszere a másik ember.

- És a beteg embernek sokkal inkább szüksége van egy másik emberre. Lehet, hogy ugyanazzal az emberrel ön két hónappal korábban tudott volna két szót váltani.

- Lehetséges, de tudnunk kell, hogy mindannyian lehetünk betegek. A betegben egy pillanat alatt kialakul a félelem, a magány, a reménytelenség, várakozás, önvád, ismerethiány. Amikor belépek hozzá, nem tudom, hol tart, mi foglalkoztatja. Lehet, hogy nem jókor kérdezem, lehet, hogy pont akkor nem én tudok segíteni. Óriási erőforrásom a hitem. Mindennap hálás vagyok azokért a találkozásokért, amikor sikerült beszélgetnünk, a bizalmukért, amivel sosem élek vissza. Igyekszem segíteni, valakinek talán csak azzal, hogy ott vagyok vele. Hozzátartozik a szolgálatomhoz a haldoklók kísérése, ami embert próbáló feladat. Amikor nem szavakkal, hanem a mellette létemmel, a kézfogásommal, simogatásommal, az imáimmal kísérem.

 - A haldokló kísérése azért is nehéz lehet, mert gondolom, azt már megelőzi egy kapcsolat, nem akkor ül először az ágya mellé.

 - Lehet, hogy már ismertem korábban, de más esetben szólhat a nővér, a hozzátartozó is, hogy kérjek segítséget, hiszen papokkal, lelkipásztorokkal is kapcsolatunk van. Őket is hívjuk megadni azt a segítséget, ami fontos lehet a beteg emberi méltóságához, vagy az elmeneteléhez. Az a tapasztalatom, hogy aki gyakorolta a hitét, és fontos volt neki, annak az elmeneteléhez is fontos.

 - Kevésbé félnek a haláltól, mint azok, akik nem hívők?

- A nem hívők körében a pap látványa okozhat félelmet. A hívőknek még az arcukon is látszik a nyugalom, a kisugárzás, az elmenetel szépsége, ha – katolikus lévén - a betegek szentségével megerősítve tud elmenni. A református lelkésznő, az evangélikus lelkész úr is az ő felekezetének megfelelő útravalóval bocsátja el.

 - Huszonegy osztály van a kórházban, több mint hatszáz beteg. Honnan tudja, hogy kihez menjen oda, kivel kell beszélnie?

- Többféle a megszólítás. Szerdán katolikus misénk van, minden második vasárnap evangélikus istentiszteletünk. Van, aki mise után vár meg. Heti egyszer minden osztályra elmegyek, és felkínálom a lehetőséget. Naponta, adott időpontokban azokhoz megyek, akiknek már megígértem. Egyes osztályokra gyakrabban megyek, de a nővérek vagy a hozzátartozók is szólnak nekem. Amikor valaki beteg a családban, akkor az egész család megsérül, megszenvedi a történéseket.

 - A nap viszont önnek is 24 órából áll, és még aludni is kell. Hogy fér bele?

 - Az évek alatt meg kell tanulni nemeket is mondani. Az elején nagyon bátor voltam, szerettem volna, ha mindenki megismeri a szolgálatot, és magas lett a vérnyomásom, voltak jelzések, hogy figyeljek oda. Kicsit lejjebb vettem a mércét. A munkaszerződésemben hat óra betegágy melletti idő, és két óra adminisztráció, lelki felfrissülés van előírva. Hála Istennek, gyönyörű parkunk van itt a kórházban, ami jót tesz a lelkemnek, igénybe veszek lelkigyakorlatokat, képzésekre járok, amik segítenek, vagy elmegyek Szentkútra. Három unokám van, pótolhatatlan erőforrások. A családommal már minőségi időt töltök, akkor csak velük foglalkozom. Ezt már megtanultam.

- Azt is megtanulta, hogy letegye a mások szenvedését?

- Nem tudom letenni, ezt tanulnom kell. Hordozom, viszont a problémás esetek név nélküli feldolgozása, csoportban megbeszélése, a lelkigyakorlatok, a hitem ápolása, az erről szóló olvasmányok segítenek ebben. Negyven évesen kezdtem a szolgálatomat, és ha visszatekintek, nem is tudtam volna hamarabb, kellett hozzá negyven év, hogy az ember erősödjön, bölcsebb legyen. De nem lehet, hogy minden halálesettel, minden tragédiával én is meghaljak, mert akkor nem tudok adni a többieknek. Ugyanakkor vannak esetek, amik igenis megdolgoznak, azokat viszem szupervízióra, hogy dolgozzuk fel.

 - Azt mondta, ha valaki beteg, akkor a család is megsérül, de nyilván olyanokkal is találkozik, akiknek senkijük nincs.

- Igen, és ez nem biztos, hogy mindjárt kiderül. Ránézek valakinek a polcára, nem ítélkezhetem, de lehetnek sejtéseim, és óhatatlanul azon kezdek gondolkodni, miben és kit kérjek meg, hogy segítsünk neki. Vannak már önkénteseim, heten aktívan a betegágyhoz is jönnek. Több szálon segítünk, akár ruhával, élelemmel, kedvességgel, és ebben nagy segítséget kapok a nővérektől.

- Említette az önkénteseket. Tájékoztatójukban így fogalmaznak: minden évben december 31-ig várják azok jelentkezését, akik szeretnék látogatni az elhagyottakat, szeretnének segíteni a szenvedés magányának és terhének hordozásában, szeretnék láthatóvá tenni Jézus szeretetét.

- Ezt minden évben meghirdetjük a templomokban, egyházközségekben. Már az első évben voltak jelentkezőim, és minden évben van újabb érdeklődő, de van, aki megriad a kórházi körülményektől. Hét aktív önkéntesem van, és még ketten sekrestyési feladatokat látnak el a kápolnában. Az önkéntes szolgálat fantasztikus erőforrás, ellenszolgáltatás nélkül adják az idejüket, a szeretetüket. Van, aki meséket olvas fel a gyerekosztályon. Nem biztos, hogy mindenkinek a súlyos betegekkel kell foglalkozniuk, már kialakult, hogy az önkéntesek mely osztályokra járnak. Nagyon hálás vagyok értük.

- A Váci Egyházmegye területén működő kórházpasztoráció – tizenkét kórházban - az egyetlen ilyen segítő szolgálat az országban. Többször is szóba hozta, hogy mennyire fontosak azok a folyamatos tréningek, képzések, amelyeket önök kapnak, de arra is lehetőség van, hogy évente kétszer a teljes közösség találkozzon a váci napokon.

- Dr. Beer Miklós püspök és Dr. Faragó Artúr atya kórházlelkész álmodta meg ezt az egyedülálló szolgálatot. Óriási dolognak tartom, hogy egy püspök és egy pap erre a szolgálatra ilyen nagy hangsúlyt fektet, és szeretne minél többet tenni a beteg emberért. A váci napokon minden év tavaszán szerveznek képzési napot a régi és új önkénteseknek, az augusztusi összejövetel inkább a kikapcsolódásé, a pihenésé, mindkét nap alkalom a tapasztalatcserére, az ismerkedésre. Beszélünk egymással arról is, hogy hogyan emeljük ki a betegeket a szürke hétköznapokból. Rendszeresen szervezünk alkalmakat énekkel, zenével, imával. Ide a kápolnába nagyon sokszor hozunk le tolókocsis betegeket. Karácsonykor betlehemes gyerekekkel járjuk végig az osztályokat. Sasvári főorvosnő a verseivel szokott hozzájárulni az ünnepekhez. Most húsvétra gyönyörű hímes tojásokat kaptunk aranyesőággal, virággal, ezzel díszítettük fel a kápolnát.

-  Azt mondjuk, tendencia, hogy az emberek egyre inkább elidegenednek egymástól. Tizenkét éve végzi ezt a szolgálatot. Érez itt ebből valamit, vagy a kórház nem ennek a helye, a betegség nem ez az állapot?

- Minden ember más, minden beteg másként fogadja el a szenvedést, ezáltal másként is viselkedik, mások a megküzdési stratégiáink, másként  vagyunk érzékenyek, máshogy sebződünk. Nagyon nehéz lehet egy este, egy éjszaka, egy sötétedés a bizonytalanságban, a félelemben. Itt az ember elveszetté, kiszolgáltatottá válik. Olyan fajta tapintattal, együttérzéssel kell vele lenni, ami neki akkor jelenthet segítséget. Nem biztos, hogy mindig a megfelelő kérdéseket teszem fel, és lehet, hogy egyáltalán nem kell megszólalnom. Nagyon nagy önkontrollra is megtanított ez a hivatás. Én nem mondhatom meg a válaszokat. Abban kell segítenem, hogy ő mondja ki, hogy igen, ebbe a helyzetbe kerültem, de innen tovább kell lépni, és meg fogom próbálni. Mert abban a helyzetben nem biztos, hogy először ezek a gondolatok gyötrik az embert, sőt még hónapok múltán sem.

 - Azzal nem találkozik, hogy ezek az emberek dühösek?

 - De, dühösek. Különösen gyász kapcsán tapasztalom meg. De azzal, hogy kimondják, elmondják nekem, rám zúdítják, megkönnyebbülnek, nekem pedig az a feladatom, hogy kibírjam.

 Dudellai Ildikó, Salgótarján, Tarjáni Városlakó Magazin

"Bizony, énnékem nagyon sokba került, hogy ezt megtanultam.

Nem könyvből. A halálom peremén tanultam meg, micsoda

hallatlan sugárzó ereje van az ilyen lelkigondozásnak,

amikor egy szó sem esik. Egyetlen szó sem. Valaki ott van

az élet-halál peremén, a másik letérdel mellé, megfogja a kezét,

öt percig sugározza a szeretetét, homlokon csókolja, és kimegy."

 Dr. Gyökössy Endre, pasztorálpszichológus