Az élet árnyas oldalán, a kórház falai között, szobához és ágyhoz kötve, a betegek már nem így gondolkodnak az őszről: számukra az elmúlás évszaka eléggé felerősíti a gyöngeséget és ezzel együtt a halál tényét. A korán sötétedés és a hosszú esték, a véget nem érő éjszakák csak tetézik az ő fájdalmaikat. Nem mindenki tud ezzel a ténnyel mit kezdeni, főként akkor nem, ha nem olyan kultúrában nőtt fel, ahol ezzel nap, mint nap szembesülni kellett. (Falun hetente, havonta vannak temetések, ahová mindenki elkíséri utolsó útjára az eltávozottat és ezzel együtt tudatosítja is magában, hogy lehet, hogy holnap már ő lesz a következő, akit szerettei ugyanígy elkísérnek.)

Ezektől a gondolatoktól és az együttérző magatartástól vezérelve szerveztük meg a kistarcsai kórház rehabilitációs osztályán az őszi Szó-Zenés Lélekemelő Délutánunkat, melyre a szomszédos reuma osztály betegeit is meghívtuk. E két osztályon több hetet is eltöltenek a betegek és mozgásuk korlátozottsága miatt a legtöbbjük még a kórház kertjébe se jut ki, hogy gyönyörködhessen a nem mindennapi színkavalkádban. Ennek kárpótlásául áhítati dekorációnak becsempésztük a kert minden színét (a kert fáiról vágtunk le ágakat, lombokat), és kézbe vehető szépségét (gesztenye, dió, makk, kavicsok) és minden oldalról igyekeztünk körbe venni a jelen lévőket friss illattal, szép látvánnyal, kellemes hangokkal és testi-lelki finomságokkal.

Az áhítat fő gondolatmenete, vágyott célkitűzése az volt, hogy a szomorúság, a fájdalom tényétől és érzésétől elindulva a „józanság” és a humor segítségével, legalább a pillanatnyi megkönnyebbülésig eljuthassanak a betegek. Zenész önkénteseinknek köszönhetően a legtöbben egy idő után velünk együtt énekeltek és a záró ének után a kiválasztott kincsekkel örömmel tértek vissza átmeneti otthonaikba. (Ezek az osztályok annyira szépen vannak kialakítva és olyan kedvesek és szolgálatkészek az orvosok, ápolók, dolgozók, hogy a betegek maguk használják a „második otthon” kifejezést.)

A könnyes szemek és a ragyogó arcok a hétköznapi fájdalmak között nekünk is nagyon sok erőt adnak. Kérjük Isten áldását, hogy a mindennapokban fel tudjuk ismerni, hogy mikor, kihez és hol kell „mellé szegődnünk”. Reménykedünk, hogy még sok ehhez hasonló őszi élményben lesz részünk szolgálatunk folyamán.

Szabóné Szekeres Ildikó és Bálint Brigitta lelkigondozók

Váci Egyházmegye