– Püspök atya az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója. Rejtélyesen cseng ennek a szervezetnek a neve, pedig aki hivatásszerűen vagy érdeklődés szintjén foglalkozik egyháztörténettel és egyházművészettel, előbb-utóbb találkozhat ezzel a rövidítéssel. Mi az OKGyK feladata?

– Az Anyaszentegyháznak különböző gyűjteményei vannak: léteznek egyházi könyvtárak, levéltárak, múzeumok, de hozzá kell tennünk azt, hogy a nagy egyházi könyvtárakon kívül léteznek kisebbek is, mert a régi időben az volt a szokás, hogy ahol meghalt a plébános, a könyvei is ott maradtak, ezért nagyon sok plébánián 16–17. századi, nagyobb számban 18–19. századi könyv is akad. Tehát nemcsak nagy, száz-kétszázezer kötetes könyvtáraink vannak, hanem kisebbek is, és ezeknek az értékeit – akár a könyvtárakét, akár a levéltárakét, akár az egyházi múzeumokét – mint kulturális kincseket próbálja a Katolikus Egyház megőrizni. Erre vonatkozóan a Kultúra Pápai Tanácsa is kiadott különböző eligazító jellegű írásokat, amelyeket az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ honlapjára is feltettünk, pontosan azért, hogy iránymutatásul szolgáljanak az egyházi levéltárakból, könyvtárakból és múzeumokból álló intézményrendszerben. Az OKGyK-nak az a feladata, hogy egyrészt közvetítse a Kultúra Pápai Tanácsának elvárásait a gyűjtemények felé – ezt meg is tettük, hiszen a honlapunkon a legfontosabb dokumentumok olvashatók –, másrészt megpróbálja összefogni azokat a munkatársakat, akik a különböző intézményekben dolgoznak.

Vannak civil szervezetek is, amelyekhez lehetett csatlakozni, ilyen például az egyházi könyvtárak egyesülése. Nagyon sok esetben többféle feladatot végeznek ezek a civil szervezetek is. A legújabb idők kihívása, követelménye, hogy ma már a könyvtárak esetében nem cédulakatalógussal dolgoznak – bár az is nagyon hasznos –, hanem elektronikus formában teszik közzé a katalógusokat. Ilyen például a Huntéka: az egyházi könyvtárak anyagát is folyamatosan töltik fel ebbe az adatbázisba. Már azon is gondolkodnak, milyen közös platformot lehet létrehozni, hogy a levéltárakban őrzött dokumentumok elérhetők legyenek. Az OKGyK honlapján megtalálhatók mindazon gyűjtemények adatai, amelyek nyilvános intézményként működnek, tehát bárki igénybe veheti a szolgáltatásukat. Ezenfelül törekszünk arra, hogy a kultúrával is foglalkozzunk; nemcsak a pápai útmutatás alapján, hanem például minden esztendőben részt veszünk a Magyarok Nagyasszonya ünnepéhez kötődően októberben megrendezett Magyar Katolikus Kulturális Hetek programsorozaton. Ennek a megünneplését is segítjük, emellett kapcsolatban vagyunk olyan szervezetekkel, például az Ars Sacra Alapítvánnyal, amely megpróbálja azokat a művészi értékeket közkinccsé tenni, amelyek az Anyaszentegyház rendelkezésére állnak. Ebbe nemcsak a képzőművészet tartozik, hanem a zene is, és bármi, ami megjeleníti a katolikus kultúrát.

 – Püspök atya mint egyháztörténész végzi feladatait az OKGyK élén, emellett vác-alsóvárosi plébános is. Plébániájához számos filia is tartozik. Hogyan tudja történészként szerzett tapasztalatait lelkipásztori szolgálatában is hasznosítani?

– Erre legelsősorban abból kiindulva lehet válaszolni, hogy mi az a történelem, és egyáltalán miért vizsgálható a történelem. Azért vizsgálható, mert az eseményeknek megvan a lenyomatuk, akár írásos, akár más tárgyi emlékekben. Ahogy az ember visszatekint az időben, analóg eseményeket talál, melyeknek az a sajátosságuk, hogy van bennük valamilyen közös vonás, ugyanakkor az egyes események el is térnek egymástól. A közös vonások alapján az egyes múltbeli események összefűzhetők egymással, de az elkövetkezendő időszakban is történni fognak olyan események, amelyek a múlthoz viszonyítva analógnak tekinthetők. Így a múltból szerzett tapasztalatok kialakíthatnak az emberben egy olyan viselkedési –  problémamegoldó, illetve krízismegoldó – készséget, ami segíti a jelenben és a jövőben felmerülő problémák megoldását is.

– Mesélne egy kicsit erről a lelkipásztori munkáról?

– Miután segédpüspöki és általános helynöki tisztséget ellátok, ennek az a következménye, hogy az ember a püspökség életében is részt vesz. A püspöknek is feladata a lelkipásztori életnek a minél tökéletesebben való végzése, minél teljesebb elvégzése, ebben a dologban a papságnak a segítése. A Váci Egyházmegyében a legjelentősebb esemény ebben a tekintetben az egyházmegyei zsinat volt, ahol közös fórumokat tartottunk papokkal és civilekkel egyaránt. Azokról a témákról beszéltünk, amelyek a mai Egyház életét mozgatják: a communio kérdéséről, az Egyháznak a társadalomban elfoglalt helyzetéről, illetve a társadalomhoz való viszonyulásáról. Előfordultak továbbá a speciális kérdések; a függőség áldozataival, illetve az ifjúsággal való foglalkozás, valamint a kórházlelkészség. Ezeknek történt egy közös megbeszélése esperesi kerületenként, három esztendőn keresztül azokkal a hívekkel, akik a lelkipásztori vagy gazdasági tanácsok tagjai a plébániákon. Ezeket a fórumokat jómagam is végigkísértem, és mindenképpen eredménye vagy értéke, hogy civilek is beleláthattak az Egyház életébe, és azokat a gondolatokat, amelyek ott elhangzottak, tovább tudják vinni, és az Egyházban elfoglalt helyük ennek következtében gyümölcsözőbb, tudatosabb lesz.

A lelkipásztori életnek számomra van egy másik aspektusa is: a püspöknek mindenkor a papság felé kell fordulnia, és egy pozitív viszonyt kell, hogy kialakítson velük. Az esperesek meglátogatásakor lelkipásztori kérdésekről is szoktunk beszélni, annál is inkább, mert egy-egy esperes az esperesi kerületében koordinálja a pasztorációt, különösképpen a pasztorációnak a részterületeit, például az ifjúságpasztorációt vagy a kórház-pasztorációt. Ezzel is könnyítünk a lelkipásztorkodó papság életén.

Mivel plébániát is ellátok, a lelkipásztorkodásról azt gondolom, hogy az Egyház jelenlegi helyzetében az egyik legfontosabb kérdés a közösségek újjáteremtése. A szekularizáció már régen, a 18. század végén elindult, és igencsak felerősödött, különösképpen a 20. század második felében. Most is tart, aminek a következménye az, hogy azok a hagyományos keresztény közösségek, amelyek még a népi vallásosság talaján nőttek ki, azok mára lassanként teljesen eltűnnek. Megjegyzem, hogy a különböző ájtatosságokat, mint például a májusi litániát, nem lehet a népi ájtatosságok közé sorolni. A litánia egy 15. századra kifejlődött, nagyon szép imaforma, ami nem a nép ajkai között keletkezett, hanem komoly irodalmi és bibliaértelmezési háttere van, nem pedig a népköltészet és a népi vallásosság terméke. Vannak olyan gyakorlatok, amelyek a mezőgazdasági kultúrához kötődtek, és az abban élő emberek hitét tartották meg különböző gyakorlatok által, ha a népi vallásosságról beszélünk, én erre gondolok.

A közösségekben körülbelül most következik be az az időszak, amikor teljesen eltűnnek azok az emberek, akik még szüleiken, nagyszüleiken keresztül részesültek abban a vallásos szocializációban, amikor az egész család hordozta a vallásosságot. Amikor a papság a pasztorációt végezte, akkor lényegében azt a vallásos hitet, amely az egyházi közösség tagjává tette az embereket, azt a családból hozták. Ezen alapultak azok a közösségek, amelyek túlélték az 1945 utáni változást is, és még hosszú időn keresztül léteztek, most már azoknak a generációknak a kihalásával, akik még az 1945 előtti világot ismerték, és még a családmodelljük is régi típusú volt, ezek lassanként eltűnnek teljesen. Ezért válik kérdésessé a közösségeknek az újjáalakítása. Van ennek egy nagyon szép oldala, többek között az, hogy nagyon sokféle lelkiségi mozgalom van. Nem lehet azt mondani, hogy ez önmagában véve kielégítő, mert hiszen a családnak is megvan a maga kötelezettsége a hitbéli dolgok továbbadásában. Sajnos miután ott sok esetben hiányosság van, ennek következményeként ezek a lelkiségi mozgalmak különböző kisközösségek – egy-egy plébánián belül is többféle közösség létezik – sok esetben ezek veszik át azt a szerepet, hogy vagy közvetítsék a megélt hitet és annak igazságait, vagy ezek hozzák létre az oda csatlakozó emberekben az élő hitet. Egy-egy plébánia vagy egyházközség életének – gondolok itt a filiális egyházközségekre – nem mindig sikerül átállítania a gondolkodásukat egy másik modellre, arra a modellre, hogy a mai fiatalságot, miután más körülmények között nevelkedett, nem tudjuk azzal a módszerrel nevelni, amivel ötven vagy száz éve nevelődtek és lettek vallásosak az emberek. A közösségek újjáteremtése, újjáalakítása, amire megvan a lehetőség, és nagyon szép reményekkel kecsegtet bennünket, nagyon fontos feladat a városokban és a falvakban, és azt kell mondani, hogy nem vagyunk elveszve, mert ennek a lehetősége fönnáll.           

– Az imént felvázolt helyzettel kapcsolatban kérdezném a következőt: mennyiben igaz, hogy a mai világból kiveszik a misztérium, és hogyan tudnánk tenni ez ellen?

– Nem biztos, hogy kiveszett a mai világból a misztériumtudat, hanem különböző valláspótlékokkal élnek az emberek. Erősen jelen vannak nagyon sok ember életében az ezoterikus dolgok: van bizonyos misztériumtudat, csak ezen a misztériumon nem azt értik, amit mi: hogy Isten valamilyen titokról fellebbenti a fátylat, de ennek ellenére az a dolog mégis bizonyos értelemben rejtett dolog marad a mi számunkra. Napjainkban egy olyanfajta misztériumtudat létezik, ami nem kapcsolódik a kereszténységhez, nem kapcsolódik a kinyilatkoztatott valláshoz. Hogy ez mennyire vezethető át abba a misztériumtudatba, amelyről mi gondolkodunk, az egy nagy kérdés.

– Ön szerint a misztériumnak ez a helytelen megélése vezethetett a mai világban a keresztény körökben is elharapódzó csodaváráshoz?

– Kétségkívül egyes búcsújáró helyek történetéhez hozzátartoznak a csodák történetei is, bizonyos kegyhelyeken vezettek úgynevezett mirákulumos könyveket, ahová a csodák lefolyását, történetét jegyezték. A búcsújárás bizonyos esetekben kötődik valamilyen kéréshez, amit az illető szeretne, hogyha teljesülne, például a gyógyuláshoz. Nem feltétlenül kell kötődnie ehhez, a búcsújárás inkább egy ünnepélyes alkalom, ahol valamiféle más hangulatban, nagyobb tömegben találkozik az illető azokkal az emberekkel, akik szintén hívő katolikusok, és ezen keresztül tudja a vallásosságát elmélyíteni.

– 2017 őszén Mátraverebély-Szentkúton találkoztunk: a régi rítust ápoló hívők zarándoklatának ünnepi főpapi szentmiséjét Ön mutatta be. A régi rítus támogatása az Ön részéről egyfajta nosztalgia, vagy a misztérium keresése?

– Nagyon egyszerű okból támogatom: vannak, akik igénylik, és a papnak az a feladata, hogy a helyes vallási igényt kielégítse. Azok, akik igénylik a régi rítust, elkötelezettek a katolikus hitükben, intenzív lelki életet élő emberek, és azok számára ez jelentőséggel bír. Sőt, azt is hozzátenném, hogy azok a személyek (a Juventutem közösség – a szerk.), akiket én ismerek a régi rítust igénylők közül, a katolikus értelmiséghez tartoznak.

– Mi a véleménye arról, hogy sokan szembeállítják a régi és az új rítust, ahelyett hogy a Summorum pontificum kezdetű pápai rendelkezés értelmében inkább arra törekednének, hogy a régi és az új liturgia kiegészítse egymást?

– A helyes irányzatot az jelenti, hogy a liturgiáknak régen is megvolt a maga sokszínűsége, sokfélesége. Gondolok itt a keleti rítusokra, akár a szír, kopt, örmény vagy káld rítusokra. Mivel a liturgiáknak mindig is volt egy fajta sokszínűsége, nyilvánvaló, hogy a például kopt liturgia nem áll szemben a latin liturgiával. A liturgiának többféle változata lehetséges: vannak lényeges elemei, amiket nem lehet elhagyni, és nem szembeállításban kell gondolkodni, hogy melyik a jobb. Mindegyik a kialakított formák, szövegek által akar tartalmat közvetíteni, és erre a tartalomra kell koncentrálni. A liturgiához nemcsak szövegek tartoznak, hanem gesztusok és az ének is. A gesztusoknak is megvan a kifejező ereje, akár annak, hogy szembemiséző oltáron végzi valaki a liturgiát, akár annak, hogy a régi rendet követve kelet felé fordul a miséző pap. A keleti irány az Krisztus szimbóluma; a felkelő világosság arra emlékeztet, amit Jézus mondott, hogy „Én vagyok a világ világossága.” Ha valaki a liturgia szimbólumrendszerét érti, akkor van értelme bármelyik liturgiának: mindegyiket magyarázni és értelmezni kell, és ha helyesen és jól megmagyarázzák akármelyik liturgiát, akkor annak megvan a hatása annak az életében, aki azon a liturgián részt vesz.

– Fiatalok is látogatják a régi rítusú szertartásokat. Ön szerint mi motiválja őket ebben: kamaszos lázadás, vagy a misztérium keresése?

– Csak egy szűk rétegét ismerem a régi rítushoz ragaszkodó fiataloknak, ez a szűk kör azonban nem elégséges ahhoz, hogy általánosságban tudjak nyilatkozni a kérdésről. Azok számára, akiket viszont én ismerek, valóban a misztérium megünneplését jelenti a régi rítus.

– Ön szerint hogyan fedezhető fel a misztérium a mai világban?

– Sokféle módon, elsősorban talán azáltal tudjuk felfedezni a misztériumot, hogy az emberi értelem nem elég ahhoz, hogy a világ minden titkát kifürkéssze. Az ember számára maradhat titok, és így talán a legnagyobb misztérium a teremtésnek a misztériuma, Isten gondviselő szeretete, az, hogy Isten fenntartja azt a világot, amelyben élünk, ezen keresztül tudja az ember legjobban felfedezni a misztériumot. Felfedezhetjük abban is, hogy az Egyház, amely Jézus Krisztustól származik, mind a mai napig létezik. Tehát Jézus életében, őáltala történt valami, olyan esemény, mely képes volt arra, hogy az Egyházat létre hívja.   

Fotó: Merényi Zita

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír

Váci Egyházmegye