Isten többszörösen kifejezi, hogy nemcsak elindította a világot, hanem fenn is tartja, sőt, magasabb szintre emeli. A csodák és a szentek élete tanúsítja, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk. Alakulófélben van világunk, és ez időnként küzdelmet is jelent. De a világ formálódásának végkifejlete a világ megdicsőülése. Ahhoz viszont, hogy ennek „mindig örüljünk”, szükségünk van az évenkénti nagyböjtre, amely kiemel a felszínes, megszokott, rutinszerű dolgainkból, és „kiküld a pusztába”.

Nem tudunk örülni a legjobbnak se, ha szívünk és életünk telítődik a hétköznapi dolgok sokaságával. Kellenek kényelmetlen helyzetek, amelyek kirobbantanak megszokásainkból. Az evangéliumban Márk azt írja, hogy Jézus vadállatok között volt, de angyalok szolgáltak neki. Jézus nem kalandtúrára megy, hogy adrenalin-szintje megemelkedjék, hanem olyan újdonságot készít elő, amelynek még nem lehet látni a végét. Valójában a nagy küldetése előtti lelkigyakorlatot végzi el. Ő a pusztai megkísértése után már nem ugyanolyan emberként tér vissza. Mi viszont részt veszünk rengeteg lelkigyakorlaton, és – bárcsak minél több kivétel lenne, – de semmi nem változik az életvitelünkben. Minél inkább belekényelmesedünk ebbe a világba, annál inkább egymás vadjai leszünk, és eszünkbe sem jut az angyalok által képviselt Istenre bízni életünket.

Jézus negyven napot töltött a pusztában. Szimbolikus kifejezések… A negyvenes szám (mint oly sok alkalommal a Szentírásban) azt fejezi ki, hogy Isten és ember találkozásának tanúi vagyunk. Ennek módja igen sokféle, és ahhoz, hogy az Ő szentségéhez igazodjunk, nem mindig kellemesek az események, amelyeket át kell élnünk, de mégis, belül, lelkünk mélyén valami mozgat. Jézust a Lélek viszi a pusztába, és bennünket is ő visz, ha hagyjuk. A puszta az a találkozási pontunk Istennel, amely mindenkiben „benne van”, de nem biológiai formában.

Jézus teljesen magára veszi emberi létállapotunkat. Bűnöktől összekuszált világunkba jön el, de értelme és a szabad akarata romlatlan. Van ereje nemet mondani a gonosz kísértéseire. (Márk evangélista nem részletezi a kísértéseket). A vadállatok emlegetését felfoghatjuk úgy is, hogy a teremtmények a bűneink következményeként ellenünk fordulnak. Isten szelídsége nem kellett, mert túlzottan „vontatottnak” tartotta az ember, hát most minden bevadult. Védekezik mindenki, ahogy tud. Mégis, a megvadult természetünket is szelíddé (nem butuskává, hanem harmonikussá) tudja formálni Isten, ha az ő Küldöttjére figyelünk. 

A nagyböjt tehát messze több, mint hogy eszünk-e pénteken húst, vagy nem. Messze több mint centizgetni a szabályokat, amelyeket egyházunk üdvösségünkért intelmekbe öntött (nagy sóhajtás a húsvéti gyónás után, mondván, egy évre le van tudva…) Ne legyünk szűkmarkúak! A teljes életünkről van szó!

Isten nem számolgatja bűneinket. Egyszerűen csak szeret. Hív, szólít és kizökkent görcsös szokásainkból, hogy a főparancs jegyében újrakezdjük emberi kapcsolatainkat.

B év, Nagyböjt 1. vasárnap

Váci Egyházmegye