Miután a Káptalan tagjai stallumaikat, a megyéspüspök atya a katedráját és segédpüspök úr a maga karosszékét elfoglalták, a beiktatást végző éneklő kanonok úr, bevezette a szentélybe a két új kinevezettet, a főoltár előtt elkészített helyükre.  A nagyprépost úr, Dr. Kocsis Imre köszöntötte az egybegyűlteket, megköszönve püspök úrnak, hogy a Káptalant Czombos József rimóci plébános és Tóth András kerületi esperes, nagykátai plébános személyével betöltötte. A Káptalan tagjai örömmel fogadták őket tagjaik közé. Mindnyájuk örömét szolgálta, hogy mindkét kiváló lelkipásztor híveinek nagyszámú tömege betöltötte a székesegyház padjait, részt véve kitüntetett lelkipásztoraik beiktatásán.

A szertartás Veni Sancte-val, Jöjj szentlélek Úristen énekével kezdődött. Dr. Sánta János atya, éneklő kanonok felolvasta a kinevező okiratokat. Ezt követte a Laudatio, amire Pálos Frigyes őrkanonokot kérte fel. A két elhunyt kanonokról megemlékezve utalt a nekrológokra, amelyek annak idején a temetéskor elhangzottak. József atya az idén már aranymisés, András atya már hosszú évek óta, kerületi esperesként őrzi a Tápió vidék lelkipásztori rendjét. Mindketten a lelkes és áldozatos lelkipásztori helytállás példaképei. A kanonokságról, káptalanról szükségesnek tartotta, hogy tájékoztató mondatokat mondjon. A lelkipásztori tevékenység az apostoli időktől kezdve a Szentlélek irányításával, az apostolutód püspökök és az ő irányításukkal, megbízatásukkal mellettük tevékenykedő segítőtársaik, diakónusok, szerpapok, áldozópapok, (presbiterek) majd püspökök által történt. Ez az első három század 10 hullámban megismétlődő keresztényüldözésben majd mindegyikük vértanú halálával végződött, ahogy az egyik legelső keresztény történetíró Tertulianus fogalmazta: a vértanúk vére lett vetőmagja a további kereszténység életének. Az üldöztetés idején az apostoli feladat továbbadása eredetileg titokban történt, a vértanúságban lett mindig nyilvánvalóvá és hősi példát adóvá. Az üldözések elmúltával az a közösség lett legpéldaértékűbb a követésre, amelyik Szent Ágostont vette körül. Szent Ágoston alakította ki azokat a szabályokat, amelyek meghatározták közös életüket, imádságaikat a Szentírás közös olvasását, tanításainak megismerését, de asztalközösségüket is.

A közös élet, szabályokat kívánt, ezeket görögül a szó szabály, mérték „kánon”. A szabályok, kánonok szerint élőket „canonici”-eknek nevezték, vagyis kanonokoknak; egy-egy ilyen közösséget pedig káptalannak. Kialakultak a káptalani iskolák, illetve minden püspök és temploma körül a székesegyházi iskolák. Az alapismeretekkel írás, olvasás, közös énekléssel kezdték; a liturgiában részt vettek, az istentisztelet ünnepélyes énekeit elsajátították. Akik papi hivatást is nyertek tovább tanultak, egyesek kiváló teológusok lettek. Ezekből lettek később a püspökök. A püspökök a kiváló tanulókból választották ki közvetlen munkatársaikat, ezek adták a székesegyházi kanonoki testületeket, a székes káptalanokat, akik egyben a káptalani iskolák elöljárói is lettek. Amikor a magyarság a 9. században a Kárpát-medencében otthonra lelt, Európa akkor már közel hat évszázados kereszténysége püspökségekkel és káptalanokkal rendelkezett.  Első szent királyunknak, Szent Istvánnak ezek szolgáltak például a magyar egyház 10 püspökségének, köztük a két érsekségének (Esztergom és Kalocsa) megszervezésében. Ez az un. „világi” egyházmegyei lelkipásztorkodó papság kialakulásának kezdete.

Közben azonban az ötödik századtól kezdve a remeteségekből, kialakultak az első szerzetesrendek. Ezek elsősorban nem a lelkipásztorkodást, az emberek megtérését és üdvösségre vezetését, hanem az önmegszentelődésüket kívánták szolgálni, az evangéliumi tanácsok (szegénység, szüzesség, engedelmesség) megtartásával, amire fogadalommal kötelezték magukat. Közülük csak kevesen készültek fel a pappá szentelésre, a többség csak imádsággal, a Szentírás megismerésével, önmegtartóztatással élt és önfenntartásukról kétkezi munkával gondoskodott. Szent Benedek regulát is fogalmazott a számukra, ami a közösségeik életvitelét rendezte. Ezeknek a szerzeteseknek a legnagyobb része nem volt pappá szentelve, életüket a maguk fizikai munkájával tartották fenn, ami erdőirtással kezdődött, a termőföld előkészítésével. Ezek tanították a magyar népet is a mezőgazdaságra, a mindennapi kenyér megszerzésére. Akik tovább tanultak és pappá is szentelődtek, azok sokszor együtt munkálkodtak a kanonoki életet élőkkel, világi papokkal, sok kiváló püspökök is lett belőlük (Asztrik, Szent Gellért, Szent Mór). Az egyházmegyék élén az apostolutód, a püspök állt, a szerzetesi közösségek, kolostorok, monostorok élén, pedig az apátok, akik az ágostoni szabályokat követték, a prépostok.

Visszatérve a székeskáptalanokra, a káptalani iskolákra, ezek élén a nagyprépost állt. Esetenként ő lehetett a püspök helynöke, a kanonokok sorában övé az első stallum. A kanonokok munkakörét, helyét és sorát az üléshelyeik is meghatározták, a stallumok. Nagyprépostot követte a lektor, az olvasókanonok, ő volt az iskola legfőbb irányítója. Aztán a kántor, éneklő kanonok, nemcsak az ének és zenei kultúra építője, hanem az ünnepek, ünnepélyes rendek és az istentiszteleti rend irányítója, ellenőre. A következő a custus, őrkanonok a káptalan eszközeinek, vagyonának, a kincstárnak, a pecsétnek őre, őrzője. Ezek voltak a káptalani iskola elöljárói („méltóságai”) dignitásai. Az ötödik helyen volt a székesegyház főesperese: archidiakónus. Ő nem a székesegyházi, illetve káptalani iskola elöljárója, hanem a püspök segítőtársa, az egyházmegye kormányzati, szervezési feladataiban (kancellár), vagy ma inkább: irodaigazgató. A káptalan további tagjai a mesterkanonokok, akik a már elvégzett tanulmányaik, ismereteik alapján, azok továbbadásával oktatták a fiatalabb, papságra készülőket a különböző ismeretekben, vagy teológiában. Ez inkább általános cím, mint szakma pl.: egyetemi docens.

A papi utánképzést egészen a 16. századig ezek a káptalani, székesegyházi iskolák látták el. Tudós tanáraik alapján egyesek kitűnő fokozatra, főiskolai vagy egyetemi hírre tettek szert. Nálunk Vácon Báthori főiskolája, Pécsett egyetem, és ugyancsak híres egyetemek voltak, mind a mai napig azok maradtak a bolognai, a pisai, a párizsi. És így tovább.  Ezt a folyamatot nyugat-Európában a nagy egyházszakadás, a protestantizmus, nálunk a protestantizmussal egyidejű másfél évszázados török megszállás akasztotta meg.

A laudáció befejeztével az éneklő kanonok az újonnan kinevezett kanonokokkal letétette a nicea-konstantinnápolyi hitvallást, majd térden állva, a szent evangéliumos könyvre tett kézzel a kanonoki hűségesküt. Ezután a kanonokok kitüntető ruhadarabját a mozettát (mucétumot, mely püspöklila, elöl gombolt, könyökig érő körgallér) majd a nyakukba akasztotta, a zöld-fehér-zöld színű, szőtt szalagra függesztett díszjelvényt.  Ezt követően az újonnan kinevezett kanonokokat helyükre vezetve a 11. majd 12. stallumba, akiknek előre hajolva fejükre helyezte a lila kanonoki birétumot, áldás kíséretében. Így történt a beiktatás, amit a káptalan tagjai, hangos viváttal köszöntenek. Ez az idén azonban elmaradt, mert a visszatért téli hidegben az orgona már belekezdett a befejező Tedeumba. Aznap, nemzeti ünnep lévén, a magyar szentek közbenjárását kértük és a magyar himnuszt is elénekeltük. A beiktatás ünnepségét püspök atya áldása zárta le.

Szöveg és kép: Bölönyi Gabriella

Váci Egyházmegye