Kocsis Imre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Újszövetség tanszékének biblikus teológia professzora január végén Rómában, a Biblikus Intézetben szakmai továbbképzésen vett részt. A múlt évben jelent meg új könyve Szolgálatok és szolgálattevők az Újszövetségben címmel a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat gondozásában. Vértesaljai László a szolgálat, a diakónia újszövetségi bibliai vonatkozásairól kérdezte a szerzőt.

– Imre atya, egyik kedvenc teológiai kutatási területed a páli és lukácsi teológián belül a diakónia, amit magyarul egyszerűen szolgálatnak fordítunk. A dolog azonban annál sokkal bonyolultabb, semmint hogy azt egyetlen szóval vissza tudnánk adni…

– A diakónia szó használata az Újszövetségben változatos és érdekes, ahogy Szent Pál leveleiben találjuk a legtöbbször a diakónia főnevet és a vele összefüggő szavakat, mint a diakoneó ige, vagyis szolgálatot teljesíteni, vagy a diakonosz főnevet, ami szolgálattevőt jelent. Nagyon érdekes, hogy Szent Pál a legtöbbször saját apostoli tevékenységét jelöli ezzel a diakónia szóval és azt érti rajta, amit tesz. Először is az evangélium hirdetését és azon belül is elsősorban a megbékélésnek, a kiengesztelődésnek a szolgálatát. A második korinthusi levél ötödik fejezetében az ő apostoli tevékenységét úgy nevezi, hogy „az újszövetség szolgálata, a Lélek szolgálata és a kiengesztelődés szolgálata”. Vagyis ő az újszövetség szolgálattevője, a Szentlélek irányítja, a cél pedig, hogy közvetítse azt a kiengesztelődést, ami létrejött Jézus Krisztus által az Isten és az emberek között. A diakónia alapjában véve általános szolgálatot, szolgálattételt jelent, és a görög világban nagyon sokféle módon használták, például asztalszolgálat jelölésére. De Szent Pálnál az egész diakónia az üdvösség szolgálatában áll. Nem általános értelemben vett szolgálatot jelent, nem is csak kizárólagosan szeretetszolgálat a szegények megsegítésére, hanem az ő tevékenysége alapvetően az üdvösség munkálása. De hozzá kell tenni, hogy ez a karitatív jelleg is jelen van. Pál ugyanis gyűjt a jeruzsálemi egyház javára, és azt a tevékenységet is diakóniának, szolgálatnak nevezi. Ugyanakkor ez egy alárendelt szolgálat, egy rész-szolgálat volt. Az igazi szolgálat az, amit ő Krisztus megbízottjaként az emberek üdvösségére tesz. Ez elsősorban az evangélium hirdetése, a kiengesztelődés munkálása, és ha szükségszerű, akkor nyilvánvalóan karitatív jellegű, vagyis földi szükségletekre való odafigyelés is.

– A páli diakóniaértelmezés hogyan fogható fel a Szentírás egészében?

– Nagyon érdekes ez, és lényegében visszatükröződik más újszövetségi könyvekben is. Szent Lukácsnál érdekes, hogy a diakónia az evangéliumban inkább az asztalnál való felszolgálást jelenti, de ez sem kizárólagosan. Gondoljunk csak az Apostolok Cselekedeteinek hatodik fejezetére, ahol hét személy kiválasztásáról olvasunk, amelyben a katolikus hagyomány a diakonátus alapítását látja, amit inkább úgy mondanék, hogy a diakonátus kiindulópontját, kezdetét. Hét személyt kiválasztanak, mert azt mondják az apostolok, hogy ők az ige szolgálatára vannak rendelve. Tehát nem vállalhatnak föl mindent, meg kell osztani a munkát: keressünk így másokat, akiknél nagyobb hangsúlyt kap az asztalszolgálat, vagyis a karitatív tevékenység. Érdekes, hogy itt az ige szolgálata és a liturgia egyértelműen elsőbbséget élvez az egyéb karitatív tevékenységhez képest. Ez nem leértékelése a másiknak, szó sincs róla, hogy ez másodlagos lenne, de mégis világos, hogy az egyház küldetése, amit elsődlegesen az apostolok képviselnek, az az üdvösség munkálása, az evangélium hirdetése, a prédikálás és a szentségek kiszolgáltatása által.

– Az első három század kereszténysége hogyan értette a diakóniát?

– Úgy gondolom, hogy hasonlóképpen. Nem vagyok patrológus, és erre nem készültem föl, de az biztos, hogy a diakonátus egy összetettebb feladatkör volt. Lukács itt egy kicsit leegyszerűsít, amikor azt mondja, hogy a hét főből álló diakónusközösség feladata pedig a karitatív tevékenység. Leegyszerűsít Lukács, hiszen a hetes testület egyik tagja, Szent István az egyik legkiválóbb igehirdető, ő ugyanis az első vértanú. A diakonátus viszonylatában is ez a kettő együtt jár. A diakónusok is hirdetik az igét és végzik az asztalszolgálatot, ami nyilván tagadhatatlanul jelen van, és ez a karitatív tevékenység nemcsak abban áll, hogy osztom a rászorulóknak és a szegényeknek az ételt, italt, ezt én magam is, személyesen is nagyon fontosnak tartom, de például az asztalszolgálathoz hozzátartozott a diakónusoknál, hogy ők vitték a betegeknek az Eucharisztiát. Illetve a szentmisénél jelen voltak asztalszolgaként a pap mellett, ahol a kétféle szolgálat éppen összeért. Összefoglalva tehát, az ókori egyházban is megvolt ez a kettős fokozat, hogy elsődlegesen a szolgálat az emberek üdvösségének a szolgálata és az a másik szolgálat, mely figyelembe veszi a földi igényeket. Nem lehet úgy munkálni az üdvösséget, hogy a földi igényeket nem veszem figyelembe, de nem teljesítem a Krisztus küldetését, ha én egyszerűen csak jótékonykodom, ha nem áll mögötte az a teológiai háttér, amely az egészet megalapozza.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Váci Egyházmegye