Az Isten vándora önéletrajz. Az egyháztörténelem kiemelkedő alakjainak életéhez gyakran kötődnek legendás események, megvalósult jövendölések. Regőczi István édesanyja gyakran elmesélte: egyik alkalommal, amikor csecsemőként az anyai nagymamája a bölcsőben ringatta, a rózsafüzért imádkozva, egy andocsi zarándok kopogtatott be hozzájuk. A bölcső felé hajolt, és azt mondta: „Ebből a fiúcskából pap lesz, híres ember.” A zarándok hangja szelíd volt; hosszú, sötét köpenyt viselt, nem lehetett megállapítani, hogy asszony vagy férfi. A nagymama azt kérdezte: „Nem az andocsi Mária volt?”

Regőczi István egyszerű molnárcsaládba született, legkisebb gyermekként; két bátyja volt. A család vidékről Budapestre költözött. A Keleti pályaudvar közelében laktak, nagy szegénységben, de szeretetben éltek. Édesapjuk részt vett az első világháborúban, súlyos betegen jött vissza. A családot az édesanyjuk tartotta el, mosónőként dolgozott a Bethlen utcai kórházban. Vihetett haza ételt a kórházból. Egyik alkalommal megcsúszott, és a lábos tartalma – babfőzelék meg egy csülök – kiömlött a járda szélére. Az édesanyjuk végsőkig elkeseredett, hogy nem lesz mit enniük este, de arra ment egy elegánsan öltözött úriember, felsegítette, és miután megtudta, hogy mi történt, adott neki tíz pengőt, amiből bőségesen be tudott vásárolni. Édesanyjuk így figyelmeztette három gyermekét: „Fiacskáim, ezt jegyezzétek meg, soha el ne felejtsétek! Nincs szebb ezen a világon, mint másokon segíteni, jó embernek lenni.” Aztán magához ölelte a kis Istvánt: „Ugye, Pityukám, igyekszel mindig, hogy jó ember lehess?” Regőczi István soha nem felejtette el ezt az esetet, édesanyja útmutatását, egész életében azon igyekezett, hogy az Urat szolgálja, a legelesettebbeken keresztül.

Regőczi István kisgyermekkorától kezdve ministrált. Egy belga kanonok rendszeresen járt Magyarországra, szegény gyerekeket gyűjtött össze, egy évre kivitte őket Belgiumba, ahol összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közé kerültek, tanulhattak. A gyermek Regőczi István is így került Belgiumba, majd később, amikor egyértelművé vált az Úr hívása, gyalog tette meg az utat, hogy pap lehessen. Az említett kanonok állta a teljes iskoláztatását, Belgiumban szentelték pappá 1943-ban. Két bátyjában szintén megvolt a vágy a papi hivatásra, de Laci bátyját igen fiatalon, mindössze huszonhat évesen magához szólította az Úr. Másik fivére, Imre végül megnősült, feleségétől két gyermeke született.

Pappá szentelését követően Regőczi István hamarosan hazatért, noha többen figyelmeztették, hogy itthon mi vár rá. Éppen ezért kell hazajönnie, válaszolta az érte aggódóknak. Még a belga Brugge városában elvállalta négy árva – három lány és egy fiú – gondozását, nevelését. Itthon árvaházat hozott létre a háború pusztításai miatt egyedül maradt vagy szüleik által elhagyott gyermekek, a „Sasfiókák” részére, először Pesterzsébeten – ahol káplánként szolgált –, majd Kis-Vácott, és máshol, mindenütt, ahová elöljárói helyezték, befogadta „az elárult, elvadult, szenvedésben, nélkülözésben, szeretetlenségben megtört kis lelkeket”. Összesen háromszáz árváról gondoskodott, közülük tízen a papi hivatást választották. A totalitárius rendszert szovjet segítséggel megvalósító kommunista hatalom többször bebörtönözte emiatt, de nem tudta megtörni. Regőczi István vallotta: „Az isteni Gondviselés soha nem késik, legfeljebb egy negyedórát, hogy hitünket próbára téve, még jobban jutalmazzon.” Rendíthetetlen volt a hite abban, hogy „van egy Gondviselő Isten, aki törődik az árvák sorsával, és a szegények Szűzanyja, a sasik Királynője”. A személyes és az Egyház elleni folyamatos, irgalmat nem ismerő támadásokat így értékelte: „Minden Istennek tetsző próbálkozás támadásoknak van kitéve, de végül mindig győz a szeretet és az igazság.”

Az egyik fejezetben Regőczi atya leírja, hogy a belügy emberei fegyvert kerestek nála. „Egy fegyverem van, a kereszt” – válaszolta. Az ellenségeinek totálisan kiszolgáltatott Krisztus szenvedéseit vette magára. Egyik börtönbüntetése alatt így elmélkedett a cellájában: „Rab vagyok, kiszolgáltatva ellenségeimnek, mint a megalázott, megkötözött Krisztus. Most nekem hálát kell adnom, ifjúkori kívánságom teljesült… Nem történhet velem semmi Gondviselő mennyei Atyám tudta nélkül.” Az önéletírás egyik leggyönyörűbb fejezete az, amikor a börtönben advent idején István atya kérésére egy szobrász kenyérbélből megformázza a betlehemi gyermek Jézust. Ő maga egy hétig csak kenyérhéjat eszik, és szíve fölött őrzi a kenyérbélből készült alkotást. Elérkezik szenteste napja, új rab kerül hozzájuk, egy ifjú, három napja nem evett. István atya előveszi a féltve rejtegetett „Jézus-szobrot”, és átnyújtja neki eledelül. Megvilágosodik: „Lám, hát ez a karácsony misztériuma: azért jött közénk az isteni Kisded, hogy hagyja magát megenni, mint az ennivaló Jézuska. Azért jön most is közénk a hófehér ostyában, mintegy pólyába takargatva, hogy adhassa magát nekünk, hogy egyek legyünk vele.”

Meghatározó szerepe volt Regőczi István atyának a Kútvölgyi Szent Szűz Engesztelő-kápolna kibővítésében. 1969-ben került ide, s mint írja, a börtönből szabadulva „ebbe a talpalatnyi helybe” kapaszkodott, hogy elkezdje az engesztelést a magyar ifjúságért. Assisi Szent Ferenc mindig az ideálja volt, ezért is lett harmadrendi világi ferences áldozópap. Isten Szegénykéjének életén tűnődve így fogalmazott: Nem 1200 éve és nem 1900 éve történt, de mindenkinek a saját emberöltőjében játszódik le mindig, ami az evangéliumban olvasható. ’Jézus Krisztus tegnap, ma és holnap ugyanaz’. S ha meg akarjuk tudni, mit akar tőlünk, fel kell lapozni az evangéliumot.”

Regőczi István atya két év híján egy évszázadot felölelő, küzdelmes, de kegyelmekben gazdag életének mottója mindnyájunk számára megszívlelendőek: „Vágyaink, álmaink mindig jobban, szebben teljesülnek, ha mindent Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek üdvösségére cselekszünk Mária által.”

Regőczi István: Az Isten vándora

(Szent István Társulat egyszeri utánnyomási engedélyével. „Táborhegyen” Kútvölgyi Engesztelő Kápolna)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Váci Egyházmegye