Ezen a zarándoklaton is, az imádság és az elmélkedés volt a központban. A Veresegyház –Vác szakasz nyitó elmélkedéséből idézünk cikkünkben; „ A szem a látás szerve, az orr a szaglásé, a fül a hallásé, az agy a gondolkodásé, de a hit érzékszerve magába foglalva mindet, messze túl van ezeken. A Szentírásban is számos helyen olvashatunk erről; …. és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint. (Jel2,23) Minden, ami az Élethez –a létezésünkhöz– való ragaszkodásunkat táplálja bennünk, nem más, mint a teremtettségünkből fakadóan, bennünk lévő isteni Lélek. Isten Szent Lelke. A megígért Vigasztaló. Az egónkon túli igazi valónk, tényleges személyünk messze túl van azon, amit az életünkkel, a munkánkkal, a családban betöltött szerepeinkkel, alkotásainkkal, teljesítményeinkkel meg tudunk mutatni. Isten szeretett gyermekei vagyunk! Ő a mi Atyánk, aki a mennyekben van. Akinek legyen szent és áldott a neve! Akinek az országába vágyunk. Akinek az akarata számunkra a földi lét igazi boldogsága. Aki megadja mindennapi kenyerünket; mert az Ő teste valóban étel és az Ő vére valóban ital. (Jn6,55) Ő az, aki felemel, és megvigasztal ha elbukunk, szerető Atyaként öleli keblére tékozló fiait és lányait, de kéri, hogy hasonlóan mi is bocsássunk meg azoknak, akik ellenünk vétenek. Ő az, akit esengve kérünk, hogy ne engedjen minket olyan kísértések közelébe, ahol hátat fordíthatunk az Ő végtelen szerelmének. Ő szabadít meg a Gonosztól, aki mint ordító oroszlán jár körülöttünk lesve, hogy kit nyeljen el. Bármennyire is fontosnak gondoljuk a saját szerepünket a közéletben, mégiscsak Övé ez az ország, Övé a hatalom és a dicsőség mindörökre. Szent Pál apostol Athénban elmondott beszédében röviden így fogalmaz: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apcsel17,28.)

 Avilai Nagy Szent Teréz a Belső várkastély című művében beszél egy látomásról, amely nagyon fontos dologra világít rá. Van két medence. Mindkettőbe vezet egy cső. Ebbe a csőbe tesszük bele kegyes cselekedeteinket, jótékonykodásunkat, buzgó vallásos gyakorlatainkat, formális imáinkat. A két medence között van egy lényegi különbség. Az egyik az „élő víz forrására van építve, a másik nem." Amikor a medencék megtelnek, az egyikből csak annyi folyik ki amennyi a csövön bemegy, a másikból viszont túlárad. Gondolkodjunk el ezen testvérek! Vajon a mi medencénk miképpen telik meg?  

Hajlamosak vagyunk úgy élni az életünket, mintha az Istennel való kapcsolatunk pusztán hagyományok, szokások és egyházi elvárások teljesítésének sora lenne. Úgy gondoljuk, hogy Isten akar tőlünk valamit, az Egyház elvár tőlünk valamit. De Isten nem VALAMIT akar tőlünk! Nem valamilyen mennyiségű perselypénzt, nem valamennyi számú imádságot, nem böjtöket és zarándoklatokat... Isten minket akar. A szívünket! Az igazi teljes valónkkal akar közösségben lenni. Azt akarja, hogy benne éljünk! Ő általa, Ő vele és Ő benne. Nem mintha az említett dolgok rosszak lennének, de Isten nem gyakorlatokat, szokások és hagyományok teljesítését, vagy valamilyen erőfeszítést igénylő teljesítményt vár el tőlünk, hanem szeret minket és csak a minél mélyebb szeretetkapcsolatot akarja velünk. Miért? …. Isteni szeretettel szeret minket, a legkedvesebb teremtményeit. Hogyan? …. Ki az közülünk, aki megszámolta a puszikat és öleléseket, a kedves szavakat, amiket a gyermekétől kapott életében? Ki az, aki az engedelmessége miatt szereti a gyerekét, s ha rossz lenne, eltaszítaná magától? Ha mi földiek így tudjuk szeretni a gyermekeinket, mennyivel inkább szeret bennünket a mi Mennyei Atyánk! Mondhatjuk tehát, hogy nem azon áll az üdvösségünk, hogy mi keressük Istent, hanem, hogy Ő keres minket. Mire tanít minket az evangélista, amikor ezt írja: „Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” Lk19,10

Tornay Gábor/hitoktatási referens

Váci Egyházmegye