Kedves testvérek,

2019. október hónapjára arra kértem az egész egyházat, hogy rendkívüli missziós időszakként élje meg azt, így emlékezve XV. Benedek pápa Maximum illud kezdetű apostoli levele kihirdetésének (1919. november 30.) századik évfordulójára. Apostoli kezdeményezésének prófétai előrelátása megerősített abban, hogy megújítsuk az egyház misszionáriusi elkötelezettségét, misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus üdvösségét hirdesse és vigye el a világnak.

Jelen üzenet címe azonos az októberi missziós hónap témájával: megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban. E hónap megünneplése mindenekelőtt abban segít minket, hogy felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét, azon hitét, amelyet kötelezettség nélkül, ajándékként kaptunk a keresztségben. Istenhez tartozunk, mint gyermekei és ez soha nem egyénileg megy végbe, hanem mindig egyházi módon: az Istennel – Atyával, Fiúval és Szentlélekkel – való közösségből sok más testvérünkkel együtt új élet születik számunkra. Ez az isteni élet pedig nem árucikk, amit eladni – el akarjuk kerülni a prozelitizmust –, hanem gazdagság, amelyet átadni, közölni és hirdetni kell: ez a misszió értelme. Ingyen kaptuk ezt az ajándékot és ingyen adjuk tovább (vö. Mt 10,8) anélkül, hogy ebből bárkit is kizárnánk. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, eljutva az igazság megismerésére és az irgalmasság megtapasztalására az Egyháznak köszönhetően, amely az üdvösség egyetemes szentsége (vö. 1Tim 2,4; 3,15, II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48).

Az Egyház misszióban van a világon: a Jézus Krisztusba vetett hit a dolgokat helyes megvilágításba helyezi, mert lehetővé teszi, hogy Isten szemével és szívével lássuk a világot; a remény megnyit minket az isteni élet örök láthatárára, amelyben már valójában részünk van; a szeretet pedig, amelyet előre megízlelünk a szentségekben és a testvéri szeretetben, a föld végső határáig mozdít minket (vö. Mik 5,3; Mt 28,19; ApCsel 1,8; Róm 10,18). Egy Egyháznak, amely elmegy a legvégső határokig, állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége. Hány szent, hány hitben élő nő és férfi tanúskodik arról, hogy ez a határtalan megnyílás lehetséges és megvalósítható, mutatja meg nekünk, hogyan lépjünk ki önmagunkból irgalmasan, a szeretettől sürgetve és éli elénk az ajándékozás, az áldozat és az ingyenesség logikáját (vö. 2Kor 5,14–21)! Aki Istent hirdeti, legyen Isten embere (vö. Maximum illud apostoli levél).

Ez egy olyan megbízás, amely személyesen érint mindannyiunkat: én mindig misszió vagyok; te mindig misszió vagy; minden megkeresztelt ember maga egy-egy misszió. Aki szeret, az megmozdul, kilép önmagából, vonz és vonzódik, átadja önmagát a másiknak és életet adó kapcsolatokat teremt. Senki sincs, aki Isten szeretete számára haszontalan és jelentéktelen lenne. A világban mindannyian küldetésben vagyunk, mert minden ember Isten szeretetének gyümölcse. Még ha apám és anyám hazugság, gyűlölet és hűtlenség által elárulná is a szeretetet, Isten soha nem lép vissza az élet ajándékozásától és minden gyermekét mindig is részesíti isteni és örökkévaló életében (vö. Ef 1,3–6).

Ennek az életnek a keresztség által leszünk részesei, ezáltal kapjuk meg a hitet Jézus Krisztusban, aki győztes a bűn és a halál felett, megújít minket Isten képére és hasonlóságára és beletagoz minket Krisztus testébe, az Egyházba. Ebben az értelemben tehát a keresztség valóban szükséges az üdvösséghez, mert biztosítja számunkra, hogy az Atya házában mindig és mindenütt fiak és leányok vagyunk, nem pedig árvák, idegenek vagy rabszolgák. Ez, ami a keresztény emberben szentségi valóság – melynek tökéletessége az Eucharisztia –, minden férfi és nő hivatása és rendeltetése marad, akik megváltásra és üdvösségre várnak. A keresztség ugyanis az isteni ajándék ígéretének megvalósulása, amellyel Isten az embert gyermekévé teszi a Fiúban. Természetes szüleink gyermekei vagyunk, de a keresztségben miénk lesz az eredeti atyaság és az igazi anyaság is: akinek az Egyház nem édesanyja, annak Isten nem lehet atyja (vö. Szent Ciprián, Az egyház egységéről, 6).

Küldetésünk tehát Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik, mivel a keresztséghez szorosan kapcsolódik az a megbízás, amelyet Jézus a húsvéti küldetésben megfogalmazott: ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket, eltöltve Szentlélekkel a világ kiengeszteléséért (vö. Jn 20,19–23; Mt 28,16–20). A keresztény ember részese ennek a küldetésnek, azért, hogy senki se nélkülözze a fogadott fiúságra való meghívás örömhírét, valamint személyes méltóságának és az emberi élet belső értékének bizonyosságát a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig. Amikor a terjeszkedő szekularizáció Isten aktív atyaságának kifejezett és kulturális visszautasításává fejlődik történelmünkben, akadályává válik minden valódi testvériségnek, ami az egymás élete iránti kölcsönös tiszteletben nyilvánulna meg. Jézus Krisztus Istene nélkül minden különbség pokoli fenyegetéssé válik és lehetetlenné teszi az emberi faj gyümölcsöző egységét és benne a testvéri elfogadás megvalósulását.

Az üdvösségre szóló egyetemes meghívástól motiválva, amelyet Isten Jézus Krisztusban részünkre felajánl, XV. Benedek arra szólít fel, hogy lépjünk túl minden nacionalista és etnocentrikus elzárkózáson, vessünk véget a gyarmati hatalmak beavatkozásának az evangélium hirdetésébe, valamint ezen államok gazdasági és katonai érdekei érvényesítésének. A pápa Maximum illud apostoli levelében emlékeztetett arra, hogy az egyház missziójának Isten akarta egyetemes jellege megköveteli, hogy kilépjünk a hazánkhoz és nemzetünkhöz fűződő exkluzív kapcsolatból. A kultúra és a közösség megnyílása Jézus Krisztus üdvösséghozó újdonsága előtt megköveteli minden indokolatlan etnikai és egyházi bezárkózás leküzdését. Az egyháznak ma is szüksége van férfiakra és nőkre, akik keresztségük erejében nagylelkűen válaszolnak a meghívásra, amely kiszólítja őket otthonukból, családjukból, hazájukból, nyelvi közegükből és helyi közösségükből. A népekhez szól küldetésük, a világban, amelyet még nem alakítottak át Jézusnak és az Ő szent egyházának szentségei. Isten szavát hirdetve, az evangéliumról tanúskodva és a Szentlélekben való életet ünnepelve ők bűnbánatra hívnak fel, keresztelnek és felkínálják a keresztény üdvösséget; mindezt az egyes ember személyes szabadságának tiszteletben tartásával és párbeszédet folytatva azon népek kultúrájával és vallásával, amelyekhez küldetésük szól. A „missio ad gentes”, amely az egyház számára mindig szükséges, alapvető módon járul hozzá minden keresztény szüntelen megtérésének folyamatához. A Jézus húsvétjába vetett hit, az egyház keresztelési küldetése, az önmagunktól és saját otthonunktól földrajzi és kulturális értelemben vett eltávolodásra ösztönző hívás, a bűntől való megváltás, valamint a személyes és társadalmi bajoktól való megszabadulás szükségessége megköveteli a missziót a föld legvégső határáig.

A Pán-amazóniai Szinódussal való gondviselésszerű egybeesés arra indít engem, hogy aláhúzzam: a misszió, amelyet Jézus Lelkének ajándékával reánk bízott, továbbra is aktuális és szükséges ezen területek és az ott élők számára. A megújult Pünkösd tágra nyitja az egyház kapuit azért, hogy egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva, egyetlen nép se zárkózzék el, hanem nyitott legyen a hit egyetemes közösségére. Senkinek sem szabad saját egójába zárkóznia, belevesznie etnikai és vallási hovatartozásának önközpontúságába. Jézus húsvétja széttöri a világok, vallások és kultúrák szűk korlátait és arra hív minden közösséget, hogy növekedjen a férfi és nő méltóságának tiszteletben tartásában és törekedjen mindig teljesebben megtérni a feltámadt Úr igazságához, aki minden ember számára valódi életet ajándékoz.

Ebben az összefüggésben XVI. Benedek szavai jutnak eszembe, amelyeket 2007-ben mondott nekünk, latin-amerikai püspököknek a brazíliai aparecidai találkozónk kezdetén; szeretném megismételni itt e szavakat és azonosulni velük: „De milyen jelentőséggel bírt a keresztény hit elfogadása Latin-Amerika és a Karib-térség országai számára? Azt jelentette számukra, hogy megismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban kerestek. Krisztus volt a Megváltó, aki után csendben vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztvízzel megkapták az isteni életet, amely Isten fogadott gyermekeivé tette őket és megkapták a Szentlelket, aki azért jött, hogy megtermékenyítse kultúrájukat, amennyiben megtisztította és növekedésnek indította azt a megszámlálhatatlan sokaságú magot és csírát, amelyet a Megtestesült Szó beléjük öntött, és így irányította őket az evangélium útjaira. [...] Az Isten Igéje, amikor Jézus Krisztusban testté lett, egyúttal történelemmé és kultúrává is vált. A prekolumbián vallásokhoz való visszatérés utópiája – elválva Krisztustól és az egyetemes egyháztól – nem előrehaladás, hanem visszalépés. Ez valójában visszafejlődés, visszatérés egy, a múltban lehorgonyzott történelmi korszakhoz.” (Megnyitóbeszéd, 2007. május 13. Insegnamenti III, 1 [2007], 855–856.)

Mária, édesanyánk, reád bízzuk az Egyház küldetését. A Szent Szűz Fiával egyesülve a megtestesülésétől kezdve elindult és teljes mértékben rész vett Jézus küldetésében, egy olyan misszióban, amely a kereszt lábánál a saját küldetésévé is vált: az Egyház anyjaként közreműködni abban, hogy világra hozza a Szentlélekben és a hitben Isten új gyermekeit.

Végül szeretnék röviden szólni a Pápai Missziós Művekről, amelyet már a Maximum illud is a misszió eszközeként ajánlott. A Pápai Missziós Művek az Egyház egyetemességében, mint egy globális hálóban végzi szolgálatát, amely a pápát missziós erőfeszítésében támogatja részben imával – a misszió lelkével –, részben a keresztények karitatív adományaival szerte a világon. Hozzájárulásaik segítik a pápát a részegyházak evangelizálásában (Hitterjesztés Műve), a helyi papság képzésében (Szent Péter Apostol Műve), a világ gyermekeinek missziós tudatosságra nevelésében (Szent Gyermekség Műve) és a keresztények misszionáriusi tudatának kialakításában (Missziós Unió). Megújítva támogatásomat e Művekhez, kívánom, hogy 2019 októberének rendkívüli missziós hónapja hozzájáruljon misszionáriusi szolgálatuk megújulásához szolgálva az én szolgálatomat.

Szívből adom áldásomat a misszionáriusokra és mindazokra, akik keresztségük révén bármilyen módon részt vesznek az egyház missziójában.

Vatikánváros, 2019. június 9., Pünkösd főünnepén.

Ferenc pápa

Fotó: A pápai címer (Szentszék)