Engedje meg kedves Ákos atya, hogy először születésnapja alkalmából köszöntsem, Isten bőséges áldását kérve életére, tevékenységére és hadd áruljam el az olvasóknak, hogy 87. életévét töltötte be ma, Keresztelő Szent János ünnepnapján.

Köszönöm szépen a köszöntést. Döbbenetes felelősség, hogy mennyi ember gondol ma rám: rokonaim, paptársaim, lelki rokonaim. Felelősség és egyben nagy ajándék is, amelyért csak hálával tartozom.

Személy szerint külön örülök, hogy éppen ma beszélgetünk. Milyen meghívásból érkezett Vácra? Kik vesznek részt a lelkigyakorlaton?

Valóban meghívásra érkeztem. Marton Zsolt megyéspüspök atya hívott meg, régi ismeretségünk és barátságunk nyomán. A lelkigyakorlat a Váci Egyházmegye papságának körében lett meghirdetve és azok az atyák jöttek el, akiknek ideje, elfoglaltsága ezt lehetővé tette. A jelenlévő korosztály nagyon vegyes, van itt öt éve felszentelt paptestvérem és korban hozzám közel álló is. Az egész lelkigyakorlatot azért szerveztük, hogy ahogy az egyházmegyében, úgy itt is egy közösséget alkotva legyünk együtt nyitottsággal az Úr felé és egymás felé.

Hogyan képzeljük el ezt az együttlétet?

Minden nap nagyjából ugyanaz a program: szentmisére megyünk reggel a Karolina kápolnába, amelyen püspök atyával, vagy segédpüspök atyával együtt veszünk részt, ilyenkor imádkozzuk a Laudest. Majd négyszer van elmélkedésünk, este imádkozzuk a Vesperást. A szentmise mellett nagyon fontosak a közös imák. Tegnap szentolvasót imádkoztunk, van gyónási lehetőség, ami bár furcsán hangozhat, mi még inkább szükségét érezzük a húsvéti ajándéknak, a lelki megtisztulásnak, mint a világiak. Lesz szentségimádás is. Szóval minden nap van lelki program, az esti kerekasztal beszélgetések pedig mindenki számara tanúságosak és gondolatébresztők.

Mi a vezérgondolata az elmélkedéseknek? Milyen témát járnak körbe az öt nap alatt?

Ahogy megkaptam a meghívást, a „Szentlélek erejével” jött az a gondolat, hogy az első Korintusiaknak szóló levél szolgáljon alapul, mert ez Pál apostolnak egy roppant jó, ma is érvényes kapcsolatteremtő és közvetlen levele. Megkeresték őt ismerősei azzal, hogy gondok vannak Korintusban és több aktuális kérdést is felvetettek neki. Az első hat fejezet a pártoskodásról, a szakadások miatti „Én Pállal tartok, én meg Apollóval…” feszültségek feloldásáról szól. Voltak akkoriban, ahogy most is, helyi feszültségek, de mégis egyként kell gondolnunk Egyházunkra, mert egy az Isten, egy az Úristen bibliája, egy a kötelék. Nem szabad szétesni valamiféle önös kis közösségekre, társaságokra. Az egyház mindig összefog. Egy egyház van (a szó az „üdvösség” szóból származik, de ugyanakkor a magyar nyelvben benne van az „egy” szó is). Mondhatjuk úgy is; egy nagycsalád vagyunk. A továbbiakban a levél a felmerült kérdéseket taglalja, amelyeket feltesznek Pálnak és neki helyre kell tennie azokat.

Szól arról, hogy hallgassuk meg egymást, arról is, hogy merjünk kérdezni, vessük fel gondjainkat a másik ember előtt. A problémák ismétlődőek ma is. Egy érett, de még nem élete végén megírt levélről van szó. Keletkezésekor a Római Birodalom szétbomlása zajlik, sokféle ember él (zsidók, görögök, rómaiak, rabszolgák, stb.) a népes Korintusban. Bravúrosan fejlett technikával rendelkeznek, él a pogány kultusz, és jelen van a megcsúszott emberi gondolkodás. Az erkölcstelenség erősen érvényesül. A „korintusi viselkedés” már magában hordozott egy negatív mellékzörejt. Szóval egyszerre sok jót és sok lehetetlen dolgot hozott össze a korintusi nép, mint minden nagyvárosban.

Milyen érdekes, hogy 2000 év távlatáról beszél és ez ma is mennyire igaz.

Ezért éreztem, hogy jó mindezt átgondolni, átbeszélni. Mit is jelent mindez a mai időben?

Milyen formában zajlanak az elmélkedések? Mondhatjuk, hogy interaktívan vannak együtt?

Magam kértem az elején, hogy kettes-hármas csoportokban mondják el az atyák, a diakónus testvér, hogy miért jöttek, mit várnak, mit szeretnének, és mit vállalnak. Mindenki egyetértett abban, hogy minden elmélkedést követően legyen Istennek teljesen odaadott idő, amikor csendben vagyunk, elvonulhatunk. Ugyanakkor bámulatosan tudunk együttgondolkodni. Van, hogy egyik paptársam jelentkezik egy odavágó személyes történettel, és mint a láncszemeket úgy fűzzük egymásra gondolatainkat. A Szentlélek vezet minket. Sokszor úgy érzem, ezt én is mondhattam volna, de elmondják helyettem.

Az említett együttléten kívül mi a célja ennek az ötnapos lelkigyakorlatnak? Tűztek ki ilyet?

Minden lelkigyakorlattól valamilyen lelki feltöltődést várunk. Lelki igényünk van erre, a kapni akarás vágya van bennünk és egy kicsit távol kerülünk a napi gondoktól is. A résztvevő húsz atya az Úrnak és az egymásnak odaadott idővel van itt jelen. Most odaszánták magukat. Persze pihenünk is. Mindenki fáradtan érkezett a vasárnapi sűrű szolgálata után. Nem is terveztem első este programot, a kipihentség fontos feltétel. Nagyon fontos az is, hogy közösséget tudjunk alkotni. Nagyon jó az a közvetlenség, ami kialakult közöttünk ilyen rövid idő alatt. Ez arra is példa, hogy ki-ki majd a maga világában próbálja tovább építeni ezt a kölcsönösséget a hívekkel, a paptestvérekkel. Az együttgondolkodás, az együtt imádkozás, a beszélgetések mind nagyon fontosak. Marton Zsolt püspökatya kifejezett igénye a kapcsolatfelvétel, a kapcsolattartás. Ahogy a karantén során igyekezett online módon is tartani a kapcsolatot az egyházmegyéjével. Ha mi krisztusiak vagyunk, az üdvösség útján egymást kell segítenünk, mert nincs kizárólag egyéni (maszek) üdvösség. Bár vannak egyéni döntéseink, egymásnak az Úrhoz való vezetése személyes feladatunk, de nem elszigetelten  kell okoskodnunk, hanem közösségben.

Az esti megbeszéléseken olyan témákat beszéltünk át például, hogy hogyan lehet elindítani egy pasztorális kapcsolatot. Remek ötlettár jött össze, le is jegyeztem. A következő estén a hogyan lehet gondozni egy meglévő közösséget gondolatkörrel foglakoztunk. Úgy közelítettük meg a témát, hogy Isten felől kell összefognunk a közösséget és megerősíteni (ezt lerajzoltuk). Krisztus minket segít, tanít, útbaigazít. Van célunk, van erőforrásunk és van közösségünk - ez egy csodálatos hármasság, melyet a II. Vatikáni Zsinat is leír.

Milyen útravalót szeretne adni a résztvevőknek, mit vigyenek magukkal a lelkigyakorlatot követően?

Bizonyos hangsúlyokat mindenképen jó lenne, ha magunkkal vinnénk. Többek között azt, hogy merjünk megszólalni, kérdezni, hitünkben elmélyülni és főként, hogy az Úristen elsőbbségét merjük erőteljesen képviselni a mai egyoldalúan szabados világunkban. Az állandóan játszunk együtt, humánusan játszunk együtt, ez veszélyes. Bár látszólag keresztény az, hogy töltsük az időt együtt, mégpedig értékes tartalommal.

A hívő ember egy nagy közösséget épít együtt Isten dicsőségére és ajándékának elfogadására. Nagyon fontos, hogy az Úristenre sokkal nagyobb hangsúlyt tegyünk. Radikális legyen az Isten embere. Nem lehet elmosni, összemosni mindent. Fontos, hogy alkossuk meg az élni és adni tudó közösségeket, hogy a kívül állók, vagy a hitükben elgyöngültek, lássák a szeretet kötelékét közöttünk. Fontos, hogy ne csak kereszteljünk, bérmáljunk, hanem segítsük a folytatást, mutassuk meg, hogyan lehet a szentségben megerősödve az egyház szolgálatában állni. Elindítás, szóba állás, közösséggondozás, nevelés, továbbsegítés – folyamatossága elengedhetetlen.

Néhány hangsúlyt mondtam, de a leglényegesebb az Istennel való folytonos személyes és közösségi kapcsolatunk fontosságának vállalása. Merjük vállalni! Csak ennek a vállalásnak az erejében lesz valaki jó pap, vagy jó krisztushívő. Krisztusi emberként kell adnunk a többieknek a jót. Ez erős késztetés napjainkban. Mi az üdvösség hirdetői vagyunk, Isten országát kell építenünk. Nyilván a jót tevés is kell, de nem az az elsődleges, mert akkor ez egy elfáradó, széteső agyonszolgálás lesz. Az Istenben való elmélyedésből, az Ő kincséből adva - akár fogható dolgokat is - legyünk jelen és végezzük az Ő általa ránk bízott feladatokat.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Bölönyi Gabriella

Fotó: Kontreczki Csaba

Váci Egyházmegye