– Peruban hat éve szolgálok – kezdte Finta atya. – Előtte négy és fél évig Argentínában voltam, onnan mentem át, a magyar származású Gellért püspök atya hívására. Jelenleg a San Ramón vikáriátus területén, egy Obenténi nevű faluban dolgozom, egy elhagyott ferences misszió helyén. Plébániám területe 42 falura terjed ki a Grand Pajonal nevű hatalmas, mintegy száz km átmérőjű területen. 1935-ig ez a hely fehér folt volt a térképen; akkor jöttek oda először a ferences atyák, akiket 1962-ben a Fé­nyes Ösvény kommunista gerillái üldöztek el.

– Kik laknak ott?

– Obenténi lakosságának nagyobb része betelepült – colonos – ők a helyi módosabb réteg; a falvakban kizárólag ashéninka indiánok. Kultúrájuk, eredeti vallásuk elveszett a történelemben, van nekik valami képük Istenről, ez a Tahorentzi, de igazából ez csak egy elvont fogalom a számukra. Nagyon szegények és kiszolgáltatottak, kilencven százalékuk analfabéta. Korábban szinte paradicsomi életük lehetett: a gyümölcsök folyamatosan teremnek egész évben, magok, gyökerek mindenütt, az erdő tele volt vaddal. Csakhogy jött a fehér ember, letarolja az őserdőt – az életük megváltozik; ahhoz azonban nincs elég szellemi kapacitásuk, hogy megértsék, mi történik. És nem törődik velük senki, csak az egyház. Az államnak nem érdeke, hogy védje őket, jobb lenne, ha nem léteznének, rezervátumaik útjában állnak a multiknak…

– Van valamilyen érdekképviseletük?

– Van egy indián szövetség a törzsfőkből, de hát azok a legnagyobb banditák. A saját pártfogoltjaik feje fölül adják el az erdőt a multiknak. A Fényes Ösvény gerillái pedig a marxizmussal fertőzték meg az embereket – máig élnek a plébániámon Lenin és Sztálin nevű lakosok…

– És az állam?

– Az államnak nem érdeke az indiánok felemelkedése. Épp ellenkezőleg: a politikusoknak addig jó, amíg tudatlanok, amíg analfabéták. Így lehet könnyen manipulálni őket a választásokon…

– Vallásosak?

A colonos-ok afféle vasárnapi templombajárók; az ashéninkák egyáltalán nem. Nekik az, hogy pap vagyok, szinte semmit nem jelent. Elsősorban gringo vagyok, fehér ember, akitől félni kell, akit gyűlölni kell, ki kell játszani, be kell csapni. Éveknek kell eltelnie, hogy különbséget tudjanak tenni az őket kizsákmányoló hajcsár és a rajtuk segíteni akaró keresztény között…

– Lehet egyáltalán tenni valamit ebben a helyzetben?

– Egyetértettünk abban Gellért püspök atyával, hogy a tanulás az egyetlen út. Mert addig, amíg valaki nem ébred rá a saját emberi méltóságára, és nem tudja értékelni, hogy ő Isten képmása, megváltott lény, addig nem lehet vele mit kezdeni. Papként hiába mennék közéjük: először tanítani igyekszem őket írásra, olvasásra, számolásra, mosakodásra, WC-használatra, ágyban alvásra, asztalnál evésre... Idén végre sikerült megnyitnunk egy diákotthont a plébánián. Ez azért nagyon fontos, mert a gyerekek – akik amúgy is több napi járóföldre laknak a falutól – kiszakadnak az otthoni, visszahúzó környezetből… Nagy gond, hogy az állam és az indián szövetség mindent megtesz, hogy elriassza a gyerekeket és szüleiket: hazudnak, fenyegetőznek. A tervezett húszból másodjára is csak tizennégy alapiskolást sikerült „összeszednünk”. Közben, a falumtól nyolc óra járásra, egy gimnáziumot is elindítottunk; 35 diákunk van, meg két pedagógus, akik szembe mertek szállni a törzsfőnökökkel, és nálunk tanítanak.

– Miből van minderre pénz?

– Itt a sok kicsi sokra megy.  Általában az a tapasztalatom, hogy a szegényebb emberek adakozóbbak. Én Avilai Nagy Szent Teréztől próbáltam tanulni (karmelita szerettem volna lenni fiatalabb koromban). Szent Teréz is egymás után alapította a kolostorait egy fillér nélkül; azt mondta, hogy neki Szent József a pénztárosa. Amikor építettem ezt a diákotthont, és én is éppen egy huncut fillér nélkül ott álltam, akkor azt mondtam: „Szent József, ha Szent Teréznek megtetted, akkor tedd meg nekem is”! És ő segített. A diákotthon megnyitása előtti napon égi jelet kaptam: teljes félkörívben, kettős szivárvány jelent meg az épületek fölött, éppen "összekötve" őket...  Már megvan az alap a három épület középpontjában, ahová egy nagy Szent József-szobrot fogok állítani, ha majd egyszer tehetem.

– Folyton azt halljuk Európában, hogy Latin-Amerika fogja megújítani az Egyházat. Ez a beszámoló viszont nem egészen ezt támasztja alá…

– Az egyház helyzete egyáltalán nem olyan jó Latin-Amerikában – szerintem legalábbis – mint a statisztikai adatok mutatják. Elkötelezett kereszténység legfeljebb csak a nagyvárosokban létezik, ott is csak az értelmiségiek körében...

– A tanulás általi felemelkedés viszont nagyon hosszú távú segítség. Rövidebb távon tud-e valamit segíteni  az egyház?

– Nem sokat. Peru őserdei részén nyolc vikáriátus van, és ez a nyolc püspök tényleg Istentől megáldott emberek, akik összefognak, és együtt pl. nagyon sokszor mennek az államfőhöz, hogy az indiánok jogaikért küzdjenek. Az állam is jól tudja, hogy az egyház az egyetlen fékező erő a gátlástalan kirablás és eltaposás ellen.

– Ha jól értem: az egyháznak mindenkivel meg kell küzdenie ezekért az emberekért. Az állammal, a nagytőkével, a saját indián érdekképviseletükkel, s végül még ők magukkal is. Ez nem veszélyes „sport”?

– A mi életgaranciánk a jó Isten. A veszély benne van a pakliban. De már annyiszor mentett meg csodálatosan az Isten, hogy föl sem merül bennem a gondolat. Megyek például egyszer terepjáróval a hegyoldalon. Egyik oldalon a sziklafal, a másikon a mélység, legalább száz méter vagy még több, és alul a folyó. És elszakad a kormányrúdban a csapszeg; és az én autóm nem a folyóba zuhan, hanem a sziklafalnak csapódik és megáll. De rengeteg hasonló példát tudnék felsorolni…

– Ha már itt tartunk: úgy kezdtük a beszélgetést, hogy valaha ferencesek dolgoztak azon a helyen. Az fel sem tűnik az embernek, ha szerzetesek misszionálnak. De mi visz ilyen helyre egy világi papot?

– Ma már kevés a szerzetes misszionárius. A mi püspökünk a legfiatalabb ferences a vikáriátusban, a többi mind világi, egyházmegyés pap. Nyolc nemzetből vagyunk egyházmegyések…

– Ez még nem válasz a kérdésemre…

– Hát akkor annyit, hogy egyszer Németországban voltam nyáron, és ott találkoztam egy német püspök atyával, aki történetesen Argentínában volt misszionárius. Egy hétig együtt laktunk. „Gyere ki hozzám, mert szükségem van papra” – mondja. Dehogy megyek, a világ másik felébe, egy másik kultúra, másik nyelv… Azt mondja, „ne törődj vele, majd megtanulod”. Én meg, hogy nem, köszönöm szépen. De amikor hazajöttem, Keszthelyi püspök úrtól megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha én kimennék Latin-Amerikába. Azt felelte, hogy többet hallani sem akar erről… Tíz év telt el, s mielőtt Keszthelyi atya nyugdíjba ment volna, hívatott, hogy „na, ha akarsz, akkor mehetsz”. Öt évre kimentem Argentínába, és mielőtt letelt volna, beszéltem Beer püspök atyával, hogy ha már egyszer megtanultam a nyelvet, és kezdek sejteni valamit ebből a kultúrából, hadd maradjak. Felajánlottam, hogy elmegyek egy másik, még szegényebb országba, ahol nagy szükség van papra. Emlékeztem, hogy amikor Nagylócon voltam plébános, az Új Emberben egyszer megjelent, hogy egy magyar papot püspökké szenteltek Dél-Amerikában. Az interneten elkezdtem kikeresni a püspökkari konferenciákat, és amikor Perut nyitottam ki, és ott voltak a püspökök arcképei, akkor ráismertem a képéről. Felhívtam őt, hogy szüksége van-e rám, vagy menjek Bolíviába. Gellért püspök úr azt mondta: „ide gyere, nagy szükség van rád!”

– Milyen időközönként szoktál hazajönni?

– Ha nekem annyi pénzem lenne, hogy utazgassak, akkor az indián „gyerekeim” nem éheznének. A hazajövetel csak úgy lehetséges, hogy az ottani püspökkari konferencia egyfajta szokásjog szerint három-négy évente kifizet egy utat. Most három hónapra engedtek el, szeptember közepén megyek vissza.

– Mivel telik az itthon töltött idő?

– Hála Istennek, van négy testvérem, mindegyik él, van családja; hívő emberek. Ilyenkor, amikor van szabad időm, velük találkozom. Egyébként járom az egyházmegyét, ahol kell, kisegítek; s ahol lehet, „koldulok”. Néha próbálok szembeszállni azzal az elégedetlenséggel, amivel itthon találkozom. Ma olyan házakat látok itthon, amilyenek annak idején csak Németországban voltak, olyan autók állnak benn az udvarokban, mint valaha a németországi gyárigazgatóknak volt. És sírnak az emberek, hogy külföldre kell menni, mert itthon képtelenség megélni! Ha csak annyit elérek, hogy miután meghallgattak, egy kicsit optimistábban térnek nyugovóra, már megérte…

Magyar Bertalan