Nem szokványos pillanat az, amikor az egykori ferences templomban, a „vasgyári”, más, korabeli megnevezéssel írva: a Rimamurány-Salgótarján Vasmű Rt. által felépített templomban barna ruhás ferences atyákat látunk. Pedig ez a hetven évvel ezelőtti időkig mindennapos volt, hiszen az 1932-ben letelepülő ferences testvérek a város társadalmának szerves részei, az itt élőknek, vagyis a „Rimavilág” lakóinak pedig szinte családtagjai lettek. 18 évig működhettek a városban, hetven évvel ezelőtt, 1950-ben sok megpróbáltatás után egy éjszaka az államhatalom emberei elhurcolták őket.

Az augusztus 3-án tartott szentmise a ferences rend legnagyobb ünnepe, a porciunkula megünneplése is volt egyben. Fejes Antal OFM atya, a szentkúti rendház tagja szentbeszédében erről emlékezett meg, kiemelve Szent Ferenc nagyságát, elhatározottságát, szentéletét, amit példaként állított elénk. A szentmise végén Varga András esperes-plébános atya mondott köszönetet a ferences ünneplésért, ugyanakkor felhívta az egybegyűltek figyelmét a hetven évvel ezelőtti eseményekre: „a szentmisén ünnepeltünk, most pedig az egykori rendház falánál emlékezünk majd” – mondta.

A koszorúzással egybekötött emlékezés a Himnusz imádságával kezdődött, majd Fejes Antal atya mondta el személyes gondolatait. Kiemelte, hogy a rendbe lépésekor, 29 évvel ezelőtt még találkozhatott olyan ferencesekkel, akik megélték ezt az időszakot. Elmondta, hogy példaként álltak előtte, csodálta nagyságukat, és azt, hogy a sok szenvedés nem megtörte, hanem megerősítette őket. Külön kiemelte Buczkó Atanáz atyát, akit ebből a rendházból hurcoltak el, és aki sok szenvedés után is derűs tudott maradni élete végéig.

Varga András esperes-plébános atya is felidézte őt a rövid köszöntésében, szólva a személyes találkozásról is, hiszen Atanáz atya volt az utolsó élő salgótarjáni ferences, találkozásuk maradandó emléket és élményt adott az esperes-plébános atyának.

A helyi ferences harmadrend nevében dr. Vén Emese mondott szívhez szóló köszöntést, szeretetteljes szavaiban a szent ferenci életről szólt, biztatva az egybegyűlteket, hogy ha nehéz is az evangélium szerinti élet, ezt kell járni a világban, ezt kell megmutatni a világ számára.

Az emlékező, múltidéző beszédet Veszelovszki Balázs történész, középiskolai tanár, lapunk munkatársa, a korszak és az itt működött ferencesek kutatója mondott emlékező beszédet.

Gondolatait a múlt és a jelen összekapcsolásával kezdte: „Egy hét évtizeddel ezelőtti éjszakára emlékezünk ma, egy tragikus napra, amikor is szeretett ferenceseinket kiszakították városunkból. Mondhatjuk-e, mondhatom-e így, mintha én is részese lettem volna az ő közösségüknek? Ha testileg nem is lehettünk részesei, szellemileg mindenképp azok vagyunk, akik most itt körülálljuk az emléktáblát.” – mondta, majd folytatta a ferencesek 1945 utáni megpróbáltatásainak felsorolásával.

Kiemelte a rendház és az itt működött ferencesek szellemi nagyságát, amikor arról beszélt, hogy rendházukat meglátogatta többek között Angelo Rotta nuncius, Zadravetz István és Madarász István püspökök, valamint a már boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspök, és a boldoggá avatásra váró két későbbi ferences vértanú: Kiss Szaléz és Károlyi Bernát atya is.

Beszédét az alábbi gondolattal zárta: „A híveket hetven évvel ezelőtt megfosztották szeretett atyáiktól, elvették a sziklaszilárd hitet, az istenszeretetet és az utat mutató közösséget a város lakosaitól. Azóta – Atanáz atya szavaival élve – valóban sok salgótarjáni lélek futott zátonyra…” A beszédet követően került sor az emlékezés koszorúinak, virágainak és mécseseinek elhelyezésére. Jelen volt többek között a Ferences Harmadrend tagjai mellett a Szent Lázár Lovagrend, az Erdély Kör és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége városi képviselete is.

***

A salgótarjáni ferences rendházba 1950. július 31-én éjszaka az államhatalom emberei rontottak be, az épületet vérebekkel vették körül és elvitték az ott működő ferenceseket a Jászberényben létesült internálótáborba, ahol szeptemberig raboskodtak. Itt embertelen körülmények között tartották és megalázták őket. A városi egyházüldözés ezt megelőző pillanata és kiemelkedő példája volt – mondta kérdésünkre Veszelovszki Balázs –, hogy 1950. május 13-án a Főplébánia épületéből az Államvédelmi Hatóság emberei – azzal az indokkal, hogy 150 rendőr érkezik a városba és itt kell elhelyezni őket – kipakolták Ferencz István esperes-plébános atyát és káplánjait, akik a rendházban találtak menedéket. A ferences rend tagjai sosem térhettek vissza rendházukba, a városi egyházi élet pedig hatalmas törést szenvedett ekkor. Az emléktáblát a 60. évfordulón helyezte el az akkori városvezetés, dr. Juhász Tibor alpolgármester úr, a Förster Kálmán Városvédő és Városszépítő Egyesület és a plébánia szervezésével.

Mint az több idősebb résztvevőtől, a ferencesek egykori diákjaitól megtudható volt, hogy az itt működött atyák maradandó nyomot hagytak az ifjúságban, hiszen sokat kirándultak együtt, számtalan programon vettek részt. Egyikük örömmel mutatta emlékkönyvét és a közös fényképet, hiszen tagja volt a Szívgárda mozgalomnak, amit a sokat szenvedett Richter Péter atya vezetett. Maradandóak voltak Atanáz atya hittanórái és Réz Marián atya prédikációi is – mondták, kiemelve a többi atya nagyságát is. Ez is hozzátartozik a város múltjához – tették hozzá, könnyes szemmel és tisztelettel adózva az emléküknek.

Forrás és fotó: NOOL