Krisztusban kedves testvérek!

Erre a világ minden részéről érkezett püspökökkel, papokkal, szeminaristákkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel teli székesegyházra tekinve, a mai szentmise zsoltárának szavai jutnak az eszembe: „Ujjongjatok Istenemnek, földek” (Zsolt 66). Igen, azért vagyunk itt, hogy dicsőítsük az Urat és ezt úgy tesszük, hogy megerősítjük elhatározásunkat: eszközei vagyunk, hogy ne csak néhány nép, hanem mindegyik dicsőítse Istent. Pálhoz és Barnabáshoz hasonlóan mi is ugyanazzal a nyíltsággal (parrésia) hirdetjük az Evangéliumot fiataljainknak, hogy találkozzanak Krisztussal, aki az út világossága és váljanak egy testvéribb világ építőivé. Ebben az értelemben szeretnék most veletek hivatásunk három aspektusáról elmélkedni: meghívást kaptunk Istentől; meghívást kaptunk, hogy hirdessük az Evangéliumot; meghívást kaptunk, hogy elősegítsük a találkozás kultúráját.

Meghívást kaptunk Istentől. Fontos, hogy megújítsuk magunkban ezt a valóságot, amelyet gyakran magától értetődőnek tekintünk annyi mindennapos elfoglaltságunk közepette. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – mondja nekünk Jézus (Jn 15,16). Térjünk vissza hivatásunk forrásához. Hivatásunk kezdetén isteni kiválasztás áll. Isten hívott meg bennünket arra, hogy Jézussal maradjunk (vö. Mk 3,14), egyesüljünk vele olyan szorosan, hogy Szent Pállal együtt mondhassuk: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Ez a Krisztusban való élet valójában megjelöl mindent, amik vagyunk és amit csinálunk. Pontosan ez a „Krisztusban való élet” az, ami biztosítja apostoli hatékonyságunkat, szolgálatunk termékenységét. „Arra rendeltelek (titeket), hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Nem a lelkipásztori kreativitás, nem a találkozások vagy a tervezések biztosítják a gyümölcsöket, hanem az, hogy hűségesek vagyunk Jézushoz, aki szüntelenül ismétli: „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). És mi jól tudjuk, mit jelent: szemlélni, imádni és átölelni Őt, különösen hűséges imaéletünkben, a vele való mindennapos találkozásban az Oltáriszentségben és a szükséget szenvedőkben. Krisztussal „maradni” nem azt jelenti, hogy elszigeteljük magunkat; Vele maradunk, hogy elinduljunk a másokkal való találkozás felé. Eszembe jutnak Boldog Kalkuttai Teréz anya szavai: „Legyünk nagyon büszkék hivatásunkra, ami lehetőséget ad arra, hogy szolgáljuk Krisztust a szegényekben. A „favelák”, a „cantegriles”, a nyomornegyedek azok, ahol keresnünk és szolgálnunk kell Krisztust. Úgy kell feléjük mennünk, mint ahogy a pap megy az oltárhoz, vagyis örömmel” (Mother Instructions, I. 80. old.). Jézus, a Jó Pásztor, a mi valódi kincsünk, törekedjünk arra, hogy szívünket egyre inkább Belé helyezzünk (vö. Lk 12,34).

Meghívást kaptunk, hogy hirdessük az Evangéliumot. Kedves püspökök és papok, sokan közületek, bár nem mindnyájan, azért jöttetek, hogy elkísérjétek fiataljaitokat Világtalálkozójukra. Ők is meghallgatták Jézus parancsolatának szavait: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet (vö. Mt 28,19). A mi elkötelezettségünk, hogy segítsük őket: lobogjon szívükben a vágy, hogy Jézus misszionárius tanítványai lehessenek. Minden bizonnyal sokan ezzel a felhívással szemben kissé megijedhetnek, arra gondolva, hogy a misszionáriusnak szükségszerűen el kell hagynia hazáját, családját és barátait. Emlékszem fiatalkori álmomra: misszionárius szerettem volna lenni a távoli Japánban. Isten azonban megmutatta nekem, hogy az én missziós területem sokkal közelebb volt: a hazám. Segítsük a fiatalokat abban, hogy tudatára ébredjenek: misszionárius tanítványnak lenni annak a következménye, hogy részesültek a keresztség szentségében. Alapvető része annak, hogy keresztények vagyunk, és az első hely, ahol evangelizálnunk kell, az a saját otthonunk, az a környezet, ahol tanulmányainkat vagy munkánkat végezzük, a család és a barátok.

Ne takarékoskodjunk erőnkkel a fiatalok képzésében! Szent Pál szép kifejezést használ, amikor keresztényeihez szól és ezt meg is valósított életében: „Fiaim, a szülés fájdalmait szenvedem értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Mi is valósítsuk ezt meg szolgálatunkban! Segítsük fiataljainkat, hogy felfedezzék a hit bátorságát és örömét, azt az örömet, hogy Isten személyesen szereti őket, Fiát, Jézust adta a mi üdvösségünkért. Neveljük őket a küldetésre, arra hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak testvéreik felé. Jézus ezt tette tanítványaival: nem tartotta maga mellett őket, mint egy kotlós a kiscsirkéit; elküldte őket! Nem maradhatunk bezárkózva a plébánián, közösségeinkben, amikor annyian várnak az evangéliumra! Bátran gondoljunk a pasztorációra, a perifériákból kiindulva, azoktól kiindulva, akik a legtávolabb vannak, akik általában nem látogatják a plébániát. Az Úr őket is meghívta asztalához.

Meghívást kaptunk, hogy előmozdítsuk a találkozás kultúráját. Sajnos, számos helyen előretör a kirekesztés, a „kiselejtezés” kultúrája. Nincs hely sem az idősek, sem a nem kívánt gyermek számára; nincs időnk, hogy megálljunk az útszéli szegény mellett. Olykor úgy tűnik, hogy egyesek számára az emberi kapcsolatokat két modern „dogma” szabályozza: hatékonyság és pragmatizmus. Kedves püspökök, papok, szerzetesek és ti is szeminaristák, akik a szolgálatra készültök, bátran haladjatok szemben az árral. Ne mondjunk le Istennek erről az ajándékáról: gyermekeinek egyetlen családjáról. A találkozás, mindenki befogadása, a szolidaritás és a testvériség azok az elemek, amelyek civilizációnkat valóban humánussá teszik.

Legyünk a szeretetközösség és a találkozás kultúrájának szolgái! Engedjétek meg, hogy így fejezzem ki magam: szinte megszállottaknak kell lennünk ebben az értelemben. Nem akarunk önhittek lenni, nem akarjuk másokra rákényszeríteni „a mi igazságainkat”. Annak a személynek az alázatos és boldog bizonyossága vezet bennünket, akit megtalált, akit elért és átalakított az Igazság, vagyis Kriszus. Nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük ezt (vö. Lk 24,13-35).

Kedves fivérek és nővérek! Meghívást kaptunk Istentől, meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot és mozdítsuk elő a találkozás kultúráját. Legyen példaképünk Szűz Mária. Életében a Szent Szűz annak az anyai érzületnek a példáját adta, „melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik” (Lumen gentium, 65. pont).

Legyen Ő az a Csillag, aki biztonsággal vezeti lépteinket az Úrral való találkozás felé. Ámen.