Az adventi időszakot, mindig is kegyelmi időként éltem meg. Az alvó természet, a csend, advent liturgiája, mind-mind segítettek ebben. Nem csak gyermekként, hanem fiatal felnőttként, kispapként, és papként is izgalommal és örömmel töltött el az Üdvözítő várása.

Így volt ez az elmúlt évben is, amikor Taksonyba és Dunaharasztiba kerültem szolgálni. Az első papi karácsonyomat megelőzőleg több új dologgal is találkoztam a lelkipásztori élet kezdetén; a szembesülések sorozata magammal és másokkal kapcsolatosan egyaránt, bizony sokszor megnehezítette örömteli készületemet. Később rádöbbentem, hogy az újdonságokkal való megküzdés mély belső örömöt is jelenthet.

Sérült és sértett emberi kapcsolatok árnyékolták be akkori életszakaszomat. A bennem lévő kezdeti hév, a szentelésben kapott kegyelmek, a „föld fölött járásom”, annak rendje szerint találkozott a realitással. Nem értettem, hogy miért kell így viselkedni, viszonyulni másokhoz, főleg a hittestvéreinkhez, miért kell az irigységnek jelen lenni közöttünk. Mindenki érezte már, hogy gondolatok tömkelege gátolja meg a cselekvésben, nem tudja, merre induljon…, elszomorodva tettem fel kérdéseimet az Úrnak.

Így Advent a saját magamon való munka, a szabadság megtalálásának különleges idejévé változott. A legnagyobb vágyam az lett, hogy szabadon találkozhassak a jászolban fekvő Krisztussal. Lelki vezetőm, paptestvéreim, családok, barátok, mély imádságok segítségével megtapasztalhattam egy mélyebb örömöt: szabadon, emberektől való helytelen függés nélkül Isten dicsőségét és szeretetét keresni, megtalálni és ráfigyelni: és az emberi akaratot megkoronázta egy istenélmény.

Papi életem legelső éjféli szentmiséjére tartottam. Száraz hidegben, karácsonyi fények közepette igyekeztem Dunaharasztiba, s amikor a Taksonyt és Harasztit összekötő kálvária kápolnánk elé értem, keresztet vetettem, feltekintettem az égre, ahol csodálatosan ragyogott a hold, s lelkemet pedig megnyugtató, mély béke töltötte el. Dicsőség ezért az apró, de mindent megváltoztató ajándékért Istennek, örült a lelkem.

Advent harmadik vasárnapjától, már csak egy karnyújtásnyira van az Üdvözítővel való találkozás. Az üzenet számomra sem más: van, aki engem elfogad, aki gondot visel rám, aki szeret, akiben bízhatok s ez nem más, mint a Jézus Krisztusban kézzelfoghatóvá lett Isten.

Ne embertől függjünk, hanem Istentől! Ő ott lakik minden emberben, keressük őt egymásban, főképp ebben a nehéz helyzetben, minden lehetőséget felhasználva. Figyeljünk az apró jelekre és csodákra, amik vezetik életünket, miként a betlehemi csillag vezette a Jézushoz érkező bölcseket. Mindannyiunknak vannak „csillagai”, akik segítik a helyes úton járást, és mindannyian bölcsekké lehetünk, amikor olvasunk a jelekből.

Az alvó természet, a csend, advent liturgiája, az imádság, a vágyakozás Krisztusra, mind segítenek ebben. Ne féljünk tehát látni, és elindulni, még akkor is, ha eddig nem tettük!