Amikor – először – időre kell föl­kelni, lökdösődni a hirtelen megtelt buszon; futni, hogy csengetés előtt az osztály­ban legyünk; megérezni a friss olaj­festék-, mész- és lakkillatot; még utoljára ordítozni egy jót a társakkal, akik olyan ismerő­sek és idegenek egyszerre. Hivatal­ból utálkozni kicsit, valahol bent mégis örülni. S aztán, amikor az a kinyíló ajtó kettévágja a lármát, hamar a helyünkre futni és meg­állni a szék mellett, némán. Vár­va a tudást,  kérdé­se­inkre a választ.

És lassan öregedvén, egyre jobban várni a választ, pedig sejtjük már, hogy a kérdést sem jól tettük föl. S noha hallottunk talán a gömbparadoxon­ról (minél na­gyobb egy labda, annál nagyobb felülettel érintkezik: minél többet tudunk, annál többről tudjuk hogy nem tudjuk) – mi mégis olyanok va­gyunk, mint Szent Ágoston: kis vödrünkkel még mindig be akarjuk egy lyukba tölteni a tengert.

„Nem az iskolának, az életnek tanulunk.” – tartja a latin mondás. De az sem mindegy ám, hogy melyik életnek. Annak-e, amelyet napról-napra élünk, vagy annak, amelyikből egy van ugyan, de az örökké tart?

Könyörög­jünk hát az Egyházzal a Szent Ágostont kioktató Kisfiúhoz: „Ne engedd, hogy világi tanulmánya­inkban előrehalad­va elhanyagol­juk a szentek tudo­mányát, az imádságos lelkületet és az emberszeretet gyakorlását!”

És – ha jónak látod – adj még egy-két mész- és olajfestékszagú szeptembe­ri reggelt! Hogy tanulhas­suk az egy, igazi életet. És ismétel­­hessen, aki megbukott...

Magyar Bertalan