Hogyan bontokozott ki ifjúkori hited és hogyan született meg Benned a papi hivatás?

Szüleim megkereszteltettek, de ők nem voltak vallásosak. A gimnáziumban a földrajztanárom óráin rendszeresen tanúságot tett a hitéről, ügyesen beleszőve ezt a mondanivalójába. Őt hallva kezdtem el érdeklődni, ott maradtam órák után, beszélgettünk, olvastam ezzel kapcsolatban. Egy idő után elhatároztam, hogy hittanra fogok járni, a plébánián volt egy ifjúsági közösség is, amihez csatlakoztam. 16-17 éves lehettem, ekkortól érdeklődtem komolyan Isten iránt. Felkészültem az elsőáldozásra és a bérmálkozásra is. A papi hivatásom ennek folytatásaként, de egyik pillanatról a másikra bontakozott ki bennem. A bizonyosság, hogy nekem papnak kell lennem, azóta sem változott. Számomra a papi hívatásban az a legfontosabb, hogy közel legyek Istenhez, az Ő ügyeivel, dolgaival foglalkozzam.

Milyen meghatározó időszakok voltak a 25 év alatt? Milyen kihívásokkal találkoztál, mi jelentett örömöt?

Egerbe jártam szemináriumba, majd két év múlva Rómában folytattam tanulmányaimat 1992-től 1997-ig. Diakónussá szentelésem is Rómában történt, papszentelésem 1996-ban Vácon, a Fehérek templomában volt. Utána visszatértem Rómába, az alapteológiát követően a kánonjogot választottam, Keszthelyi Ferenc püspök úr javaslatára. 1997-ben jöttem vissza Vácra, egy évig voltam püspöki titkár Keszthelyi püspök úr mellett. Nehéz volt, mert az ember plébániai szolgálatra készül elsősorban, de így jobban ráláttam az egyházmegye működésére.  

1998-ban Püspökszilágyra kerültem plébánosnak, onnan is bejártam a püspöki hivatalba, főleg kánonjogi ügyeket intézni. Következő évben Veresegyházra kerültem a plébános mellé kisegítőnek, majd az atya halálát követően még azon év őszén plébános lettem Veresegyházon és Erdőkertesen majd Őrbottyánban is. Munkatársaimmal közösségeket szerveztünk, 1999-ben elindítottuk az ifjúsági közösséget, katekumen és hittan csoportot hoztunk létre. Majd közösségi házat, az idősek nappali ellátását biztosító otthont építettünk. Veresegyház lakossága gyors ütemben növekedett, akkor tízezer fő volt, ma már húszezer feletti. A régi templomban a felújítás során megtalálták a középkori templom falait, és a kriptát, ezt nem lehetett volna bővíteni. A várossal és Beer Miklós püspök atyával együtt az a döntés született, hogy új templomot kell építeni. Három éven keresztül, amíg az építkezés zajlott, a vasárnap reggeli misét a református templomban tartottuk meg.  Nagyon segítőkészek és készségesek voltak a református testvérek, jó volt velük a kapcsolatunk. Az új templomot 2016-ban szenteltük fel.

Mi könnyebb közösséget építeni, vagy új templomot felhúzni?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett sem pénzügyekkel, sem az építkezéssel foglalkoznom, mert ezeket az önkormányzat intézte. Az új templom nagyon szép lett, és számomra azt jelentette, hogy egy mai templomba, egy huszonegyedik századi egyházba hívjuk az embereket. A régi templomnak is megvan a szépsége, mert a mi Egyházunknak nagy múltja van.  Mindegyiknek megvan a maga üzenete…

A templom nem önmagában szép, hanem azért, mert helyet ad a liturgiának és a különböző közösségi eseményeknek. A művészeti érték és a szépség számomra az Istennel való kapcsolatban és a közösségek szolgálatában testesül meg. A közösségépítéssel több dolgom volt, mint a templom építésével, de az elsődleges cél mindig a közösség építése, amely számára a templom épül.  

2004-ben lettem irodaigazgató a Püspöki Hivatalban, de kérésem volt, hogy plébániáról járhassak be, mert fontos volt, hogy ne csak irodán dolgozzam, hanem lelkipásztori feladataim is legyenek. Nekem személy szerint a papság elsősorban a plébániát jelenti. Szoktam mondani, hogy a világi pap számára a plébánosság az ideális létállapot. Itt tudom a hívatásomat megélni. Délelőttjeimet a püspökségen, délutánjaimat és estéimet a plébánián töltöttem. Ez azért volt lehetséges, mert rengeteg munkatársam lett a közösségeimből: segítők, diakónusok, hitoktatók. Nélkülük egészen biztos, hogy ez így nem működött volna.

2019-től Marton Zsolt püspök atya kérte, hogy folytassam a munkám irodaigazgatóként. Tőle is kértem, ha lehetséges továbbra is szolgálhassak plébánosként, ezért Váchoz közelebb helyezett. A jelenlegi plébániám jóval kisebb: a kosdi közösség szolgálatában vagyok, ami egy nagyon jó és lelkes közösség, aktív emberek.  Időben és energiában pont arányos számomra és kiegészíti az irodavezetői munkámat. 2020-ban kerültem Kosdra, éppen a rendkívüli járványhelyzetben.

Mi segített abban 25 éven át, hogy hűséges maradj a hivatásodhoz?

Két dolgot emelnék ki: az egyik az ima. Ez számomra az erőforrás, és e nélkül nem menne. Az ima ugyanis nem plusz feladat, az ima erőforrás. Idővel változhat, hogy kinek melyik imafajta jó. De nem lehet időt spórolni azzal, hogy nem imádkozom, és helyette valami nagyon hasznosat csinálok, mert ez nem működik.

A másik maga a lelkipásztori munka, azaz amikor a pap a lelkipásztori munkában megéli a papságát. Ebből nagyon sok öröm származik, nagyon sokat kapok másoktól, közösségekben, személyes beszélgetések alkalmával, magában a szentmisében. Az ember akkor válik pappá, amikor lelkipásztori munkát végez. Dogmatikai értelemben a felszenteléskor, de gyakorlati értelemben, akkor, amikor megéli a szolgálatot magát. Ebben a szolgálatban sokkal többet kapok, mint amennyit adok, és ez valóságos erőforrás.

Mit kívánsz magadnak a Mennyei Atyától az elkövetkező 25 évre?

Keresztelő János magáról azt mondja, hogy ő a Vőlegény barátja. A vőlegény természetesen Krisztus. A közösségeket és a templomot nem én hoztam létre, hanem mint plébános részese voltam és beleláthattam a „csodába”. Azt kívánom, hogy továbbra is ott lehessek a Vőlegény közelében és újra és újra átélhessek ilyen csodákat.

Készítette: Váci Egyházmegye Kommunikációs Iroda