Az alábbiakban Molnár János tudósítását olvashatjuk:

Isten, Család, Haza. Nem véletlenül ebben a sorrendben folyt a beszélgetés, hisz Isten után a családnak kell következnie értékrendünkben, amely Hazát is fölemeli. Először a hit kérdését jártuk körbe.  Tény, hogy nincs olyan ember, aki nem hisz valamiben, valakiben. Ezt alátámasztja az is, hogy tudásunk nagy része is hiten alapszik, mert elhisszük a földrajz tanárnak, hogy létezik Afrika, ahol még soha sem jártunk. Ilyen alapon hisszük a bolygók mozgását, az orvos gyógyító szándékát és számtalan elfogadott információt.  A hit személyes kapcsolatot és dinamizmust is igényel, legyen az tanár, kutató, orvos, pap, Isten. Mérje fel a kedves olvasó azt, hogy tudásszintje eléréséhez kinek és mit hitt el az élete során!

Sok jó gondolatot hallhattunk az estén. Ami engem nagyon megfogott, a világi dolgainkban jól használható, Isten képeink gyűjteménye volt, amit vázlatosan most megosztok Önökkel.

Távoli istenkép, amikor elismerem az Isten létét, de nem engedem magamhoz közel. Vannak, akik a haver Istenképet tekintik magukénak, ám elfeledkeznek arról, hogy a „haverjuk” tiszteletet is érdemel. Találkozhatunk a jóságos nagypapa Istenképpel is. Úgy szeret bennünket az Isten, mint a nagyapánk, akinél tetteinknek nincs következménye. Könyvelő Istenkép is létezik való világunkban, aki mindent beír az életünk könyvébe. Számon is kéri azokat, hisz a megbocsátás tényét nem fogadjuk el. Istenképünk a kemény bírót tükrözi akkor, ha úgy gondoljuk, az Istennek nem lehet megfelelni. Ő csak elítél. Sokan vagyunk úgy, hogy az Istent tűzoltóként tartjuk számon. Csak akkor hívjuk, amikor baj van. Egyébként nincs rá szükség. Végezetül a teljesítmény Istenképet jártuk körül. Ebben az esetben csak a tettek számítanak, nem az, aki vagyok.

Fontos Istenkép a gondoskodó atya is. Mi szülők, ugye a félre siklott életű gyermekünket is gyermekünknek tekintünk. Az Isten tudja, kik vagyunk. Azt is tudja, hogy sokszor eltávolodunk Tőle. Ám Ő, mint a tékozló fiút az édesapja, mindig hazavár bennünket, ha élünk a hazatérés szándékával.

Az Istenképek közül biztos ráismerünk arra, amely köré csoportosul családi életünk és végezzük napi feladatainkat otthon és a munkahelyen.  Mindig nagyon fontos az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a családi élet és a munkavégzés között, hisz ez az egyensúly viszi előre a párok közötti dinamikus kapcsolatot. Időt kell találni és egymásra szentelni egymásra, hisz ez a szabadidőnk egybeesését is jelenti. Ekkor tudunk a legfontosabb dolgok mellett és együtt elköteleződni. Ennek elmaradása esetén a feszültség válik úrrá a történésekben, melynek sajátos jellemzője, hogy nem a házastársam boldogságát, hanem az enyémet helyezem előtérbe. Tehát időt, minőségi időt kell a pároknak egymásra szánni, amikor csakis a másikra figyelnek.

Ne csak karácsony meg húsvét legyen közös ünnep a családban. Legyenek tartalmas ünnepeik a pároknak és a családoknak egyaránt. Az ünnepi együttlétek követendő példaként „beégnek” gyermekeink és unokáink szívébe. A családi ünnepekből sugároznia kell, hogy az Isten házasságbarát! Korunk különböző, a családokat támadó propagandája ellenére is csak rajtunk múlik, hogy mivé lesz a házasságunk, merre halad hazánk hajója az élet tengerén.

A jó irányban történő haladáshoz az a legjobb, amit a Hazáért tehetnek a házaspárok az az, hogy boldog házasságban élnek. Akkor tudunk igazán tenni a Hazánkért, ha van hová hazamennünk. És ezt életpéldánkkal tovább adjuk gyermekeinknek.

A cikk a Vadkerti Harangok márciusi számában jelenik meg.