» HÍREINK »
- Mi volt az első Isten-élményed, amire emlékszel?
- Az elsőt nehéz lenne megmondani, mert tulajdonképpen szépen lassan lettem bevezetve a hitbe. Nem katolikus családból jövök, ötödikes koromban kezdtem a Piaristáknál tanulni, így találkoztam a vallással. Édesanyám nagyon támogató volt a hit útján, főleg miatta kerültem ebbe az iskolába. Ő alapvetően mindig is szeretett volna az Egyházhoz tartozni, de nem adódott olyan alkalom, ahol személyesen be tudott volna kapcsolódni, viszont fontosnak tartotta a vallásos nevelést. Édesapám azonban nem volt ebben partner, ezért anyukám az iskolát hívta segítségül; azáltal, hogy a bátyám és én is a Piarba kerültünk, biztosítva lett körülöttünk a vallásos közeg. Mielőtt a bátyám bekerült volna az iskolába, elkezdtünk misére járni. Nem rendszeresen, szerintem azért sem, hogy ne menjen apukánkkal való kapcsolatunk rovására, hogy vasárnaponként eltűnünk. Akkor fordult meg bennem valami, amikor negyedikes kisiskolásként felvételiztem, mert esténként anyukámmal elkezdtük mondani a Miatyánkot. Én az ágyban feküdtem, ő pedig odatérdelt mellém. Először olvastuk az imát, aztán megtanultam fejből. Ez kicsit egyébként a felvételire készülés miatt is volt, mert ha már mást nem tudok hittanból, akkor legalább ennyit tudjak. De nekem nagyon jó élményként maradtak meg ezek a közös imák, és már nemcsak szövegként mondtam, hanem hittem is a szavak igazságában. Nyilván, amennyire egy negyedikes kisgyerek fel tudja ezt fogni.
- Hogy gondolsz a megtérésedre? Mint egy folyamatra, vagy volt egy konkrét pont, mikor határozottan azt érezted, hogy Isten mellett akarsz dönteni?
- Ez inkább egy folyamat, azért is, mert már nagyon régóta szerettem volna megkeresztelkedni. Először talán hatodikban kérdeztem meg a hittantanáromat, hogy mi a teendő olyankor, hogyha van bennem vágy a megkeresztelkedésre. Az évek során mindig azt a választ kaptam, bárkihez fordultam is, hogy menjek a saját plébániámra, mert én nem váci vagyok, nem ide tartozok. De a saját plébániámhoz nem kötődtem, nem oda jártunk misére. Ráadásul, mivel a sulinak köszönhettem, hogy felébresztette bennem ezt a vágyat, fontos volt számomra, hogy ott kapjam meg a keresztelésre való felkészítést. A suliban azonban nem mondták nekem rögtön, hogy akkor felkészítenek, ezért hosszabb volt a folyamat, többet kellett várnom. De utólag örülök, hogy nem hatodikos fejjel döntöttem az Egyház mellett. Biztos most is tudnék hova érni, de most már jóval nagyobb tapasztalattal, érettséggel hoztam meg ezt a döntést.
- Említetted már anyukád és az iskola szerepét a hited alakulásában. Rajtuk kívül kik segítettek még ezen az úton?
- A Piarban cserkészkedem, ami igazából szinte ugyanaz a közösség, mint a gimi, csak kicsit kisebb; a hatszáz iskolásból száz diák cserkész. A cserkészet nagy húzóerő volt, és nekik is köszönhetem, hogy most itt vagyok. Ezenfelül az elmúlt két-három évben elkezdtem az osztálytársaimat és a családjaikat figyelni, hogy megtudjam, milyen is egy keresztény család, és miket csinálnak másképp, mint az én családom. Elkezdtem a mélyen hívő osztálytársaimmal barátkozni. Nem ők gyűltek körém; részemről ez egy tudatos döntés volt, hogy megismerjem őket, jóban legyek velük.
- És mi az, ami megtetszett az ő életükben, viselkedésükben? Mi volt vonzó számodra?
- Valahogy azt éreztem, hogy a közösség, ami lehet, hogy éppen csak egy családnyi közösség, sokkal jobban össze tud tartani, ha együtt megélik a hitet. Több a közös pont, ami összeköti őket, ilyen akár az esti ima, ami nálunk sosem volt. Vagy akár egy megosztó kör, hogy kivel mi újság. Nálunk nem szokás, hogy összegyűljünk esténként, mindenkivel van valami, amit lehet, hogy a vasárnapi ebédnél megbeszélünk, de egyébként nem. Tehát főleg a közösségben való együttműködés tetszett meg nekem.
- Én úgy látom, hogy sokan vannak, akik bár hisznek Istenben, mégsem érzik szükségét annak, hogy tartozzanak egy felekezethez. Te miért tartottad fontosnak, hogy a Katolikus Egyház teljes értékű tagja legyél?
- Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mindig olyan furának éreztem magam, hogy miért nem elégszem meg pusztán azzal, hogy ott vagyok egy keresztény közösségben és részt veszek a szertartásokon; miért érzem szükségét a keresztségnek? Aztán rájöttem, hogy a keresztelkedéssel teljesen kifejezem azt, hogy én az Istené szeretnék lenni és szeretném, hogy az Isten az enyém legyen. És a keresztség szentsége egy nagyon konkrét megnyilvánulás, amihez vissza lehet később nyúlni, ha elbizonytalanodnék. Tudatosítja bennem, hogy saját akaratomból az Egyház mellett döntöttem, és feladatom van ezzel. Míg, hogyha nem keresztelkedem meg, akkor könnyebb a vallásom gyakorlását elhanyagolnom, mivel nem köteleződtem el semmi mellett. Kicsit talán a házassághoz tudom hasonlítani a keresztséget, olyan értelemben, hogy szükséges döntést hozni. Nem véletlenül létezik a házasság szentsége, hiszen az emberek tudnának anélkül is együtt élni, hogy összeházasodnak. De mégis szükség van arra, hogy elköteleződjünk egymás mellett. Ezenfelül, amikor részt vettem a miséken, azt éreztem, hogy az első fele rám tartozik, de az áldozás már nem, mivel abban nem lehetett részem. Azt éreztem, hogy nem tartozok teljesen az Egyházhoz, annak ellenére, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy aktív tagja legyek. Volt bennem egy hiány, egy fájdalom, hogy nem találkozhatok úgy a Jóistennel, mint azok, akik meg vannak keresztelve és voltak már elsőáldozók.
- Említetted, hogy több évet vártál a keresztelésedre. Milyen élmény volt így a keresztség szentségét megkapni?
- Nyilván nem lettem más ember, a személyiségem nem változott meg azóta, de nagyon szép élmény volt. Az elején féltem, izgultam, hogy ennyi ember előtt mondok igent Istenre és az Egyházra. Éreztem, hogy amiket most kimondok, az mind a saját döntésemből született meg, úgyhogy ebben nagyon önazonosnak kell lennem; erős szavak ezek, amiket nem lehet csak úgy, mókából kimondani. Nagyon felemelő volt, hogy a keresztelés pillanatában tudatában voltam az eseményeknek, jelen tudtam lenni fejben, ilyen értelemben katartikus volt. Próbáltam figyelni minden egyes szóra, amit mondtam. Persze tudtam, hogy mit kell válaszolnom; álmomból fölkeltve is tudtam volna a szöveget. De azt akartam, hogy ne csak egy bemagolt választ mondjak föl, hanem legyen mögötte tartalom.
- Volt esetleg egy szó, egy mondat, ami a keresztelő során megragadott?
- Már a felkészülés során nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a keresztelési szertartáson ellene mondok a Sátánnak. Belegondoltam, hogy 17 év alatt vajon hány bűnt követhettem el, és abban a pillanatban, ahogy megkeresztelnek, a Jóisten eltörli az összes bűnömet. Nehéz volt elfogadnom, hogy öt perc alatt tizenhét év eltörlődik a bűnök terén. Erős pillanat volt, mikor megtettem az ígéretem, miközben tudatosítottam, hogy ennek ellenére később lesznek még bűneim. De azokban a helyzetekben, mikor választanom kell, mit tegyek, emlékezni fogok arra, hogy ellene mondtam a gonosznak, és bízom benne, hogy a megtett ígéretem alapján tudok dönteni.
- Körülbelül egy évig készültél az iskolában a szentség felvételére. Személyes imáidban, Istennel beszélgetve hogyan hangolódtál erre az ünnepre?
- Két héttel a keresztelőm előtt iszonyatosan izgultam. Olyan gondolatok jöttek fel bennem, hogy erre én nem vagyok felkészülve, nem vagyok méltó, nem vagyok elég érett… aztán sikerült magamban tisztázni, helyre rakni ezeket a kérdéseket, hogy ez egyáltalán nem erről szól, nem a hibáimat kell keresni, és nem attól leszek felkészülve, hogy nincsenek hiányosságaim. Egy hónappal a szentség felvétele előtt vettem magamnak egy Bibliát. Volt egy közös otthon, de azt nem nagyon forgattam, nem éreztem a sajátomnak. Korábban úgy még nem olvastam, hogy kinyitom, elolvasok benne több oldalt, és aztán arról elmélkedem. Lelkigyakorlatokon általában csak egy rövid részletet olvasnak fel, de azt nem tudjuk, hogy előtte vagy utána mi történt, nehezebb kontextusba helyezni. A Szentírást olvasva igyekszem a Jóisten szavait a saját életemre vonatkoztatni. Úgyhogy most arra vagyok „rákattanva”, hogy kicsit tudatosabban ismerjem meg a Bibliát.
- Mit gondolsz, mit mondana neked Isten a keresztelőd kapcsán?
- Talán azt, hogy a keresztelő egy pontja az életemnek, és nem akkor dől el minden. Hogy utána megy tovább az élet, és ugyanúgy fogok hibákba esni. Hogy a Vele való kapcsolattal és a hitemmel továbbra is foglalkoznom kell, minthogyha mindig készülnék valamire. Ne gondoljam azt, hogy a keresztelővel letudtam valamit, és végeztem a feladattal; ez nem a vége valaminek. Mindig tekintsek vissza erre a pontra, és éljek tovább úgy, hogy még bőven van feladatom a hitemmel.
- Kik vettek részt a keresztelődön?
- A családom, nagyon sok osztálytársam és cserkészek is eljöttek, illetve még olyanok, akik a Piarban ott voltak mellettem, kísértek a hit útján; tanáraim közül is hívtam néhányat. De nem vittem túlzásba a meghívásokat, mert úgy éreztem, inkább csak azok vegyenek részt, akiknek köszönhetem azt, hogy itt vagyok.
- A családod hogyan reagált arra, hogy belépsz a Katolikus Egyházba?
- Abszolút támogattak. Édesapám az évek során megenyhült a témában; nem azt mondom, hogy hívő lett, de eljön velünk misére. Sokáig konfliktusforrás volt nálunk, hogy a vasárnapból a mise miatt „elveszik” másfél óra, ezért nem is jártunk egy ideig rendszeresen. De mikor édesapám látta, hogy nekem ez fontos, akkor el tudta fogadni, és nem azt látom rajta, hogy kényszeredett lenne. Most már mindig jön velünk templomba, hiszen érzi azt, hogy ez összeköt minket, ez egy közös pont. Már az is téma nálunk, hogy milyen volt a mise, vagy a prédikáció, mert ahhoz jobban tud apukám is kapcsolódni. Édesanyám teljes mértékben támogat, és már ő is készül a keresztelkedésre.
Nekem könnyebb helyzetem volt a suli miatt, neki nehezebb, hiszen külön lelkivezetőt kell találnia, aki felkészíti. A bátyám pedig tavaly keresztelkedett.
- Eddig főként a keresztelőről beszéltünk. Az elsőáldozás milyen élmény volt?
- Bár egyszerre volt a keresztelőm és az elsőáldozásom, a szentmise során inkább a keresztelőn volt a hangsúly. Nagyon izgultam, nem tudtam, hogy mit, hogy kell pontosan csinálni. Még szükségem van egy kis időre, hogy jobban fel tudjam fogni, átélni az Eucharisztiával való találkozást. Nemrég láttam a Passiót, és nagyon nagy hatással volt rám a film, az áldozás terén is. Kicsit mintha megszokást vélnék felfedezni az áldozásban: a hívek magukhoz veszik az Eucharisztiát, aztán visszaülnek a padba és folytatódik a mise. A film hatására elkezdtem tudatosítani magamban azt, hogy ne megszokásból menjek ki, mert emögött hatalmas történés van. A misében nem jelenik meg olyan konkrétan, hogy Jézus feláldozta önmagát értünk, így könnyű elmenni ezen tény mellett. Nem is tűnik teljesen valósnak, meg hát nehéz is felfogni, pedig hatalmas dolog, amiben részünk lehet. Az áldozásnak számomra az az üzente, hogy ne megszokásból legyek hívő, ne megszokásból vegyem magamhoz Krisztust.
- Mi a következő lépés számodra?
- A Piarban készülök egy csoporttal a bérmálkozásra, ami pünkösdkor lesz. Felnőtt megtérők egyszerre szoktak részesülni mind a három beavató szentségben.
Nekem ez kicsit soknak tűnt; nem akartam, hogy minden „rám zúduljon”. Úgy éreztem, hogy ennyire nem vagyok még előrehaladott, ráadásul az osztálytársaim, akiket már gyerekkorukban megkereszteltek, még nem bérmálkoztak és furcsán éreztem volna magam, ha hamarabb bérmálnak meg engem, mint őket. Örülök, hogy így van egy hónapom, amíg ülepszik bennem a keresztség élménye és tudok még készülni a bérmálkozásra.
- Csenge, üdvözöllek én is az Egyházban! Annyira jó hallani olyanokról, akik érettebb fejjel döntenek Isten és az Egyház mellett, nagyon izgalmas történet a tiéd.
- Az egyik osztálytársam kifejezetten támogató volt végig; mindig, mikor feljött a keresztelő témája, és hogy őt is meghívom, nagyon lelkes volt és örült. Én pedig csodálkoztam, hogy ebben mi az olyan különleges, vagy ez tényleg ennyire jó lehet? Aztán kicsivel később megértettem az örömét. Egy barátnőm eltávolodott Istentől, de nagyon jóban vagyunk, így őt is meghívtam a keresztelőre. Mondta, hogy nehéz lesz eljönnie, de megpróbál ott lenni, mert nagyon motiváló, amit lát rajtam. Akkor vált világossá, hogy a keresztelőm, az Istenhez való közeledésem tényleg öröm mások számára is.
Fekete Ágnes
2024. március 28. csütörtök
Gedeon és Johanna
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora...