Milyen környezetből jöttél, kik voltak rád hatással a hit útján?  

- Már életem egy korai mozzanatát a hivatástörténetembe helyezném, a keresztelőm ugyanis pünkösdvasárnapra esett, és ezt az egybeesést Gondviselésként fogom fel. Hívő családból származom, rendszeresen jártunk misére. Kilenc-tízéves koromban azonban kissé eltávolodtam az Egyháztól, mivel a plébániánkra került egy hitoktató, aki viselkedésével sajnos sokakat elüldözött; engem is. Amíg az embernek nincs meg a nagy általános katolikus egyházi tudata, addig számára az Egyház ténylegesen a maga kis családja, az egyházközsége, a papja. Ezért fontos, hogy megmutassuk most a szinódusi út által is, hogy az Egyház sokkal terebélyesebb és sokkal színesebb annál, mint amit mi pusztán a plébániánkon látunk. Amikor elkerültem az Egyháztól, akkor Istentől is elfordultam, és ez a távolságtartás körülbelül három évig tartott. Mikor az említett hitoktató már nem szolgált a templomunkban és Skravanek Gábor atyát helyezték hozzánk, akkor kerültem vissza az Egyházhoz. Mondhatom, hogy ekkor a kíváncsiságom erőteljesebb volt, mint a vallásos meggyőződésem. Egyfajta „katasztrófaturizmus” kapcsolt be bennem; kíváncsi voltam, milyen állapotban van az egyházközség és a hitoktatás. Gábor atya energikus személyiség, és nekem pont arra volt szükségem, hogy ne csak időseket lássak magam körül, hanem fiatalos lendületet. Az Egyháznak egyébként sem szabad leragadnia, hanem egy dinamikus előremenetelt kell képviselnie, a maga megfontoltságával, „szent lassúságával”. Gábor atya fölpezsdítette a közösséget. Megtelt a templom, lettek ifi hittanosok, így élet köszöntött be az egyházközségbe. Általa értettem meg azt is, hogy a papnak tevékenyen kell jelen lennie a hívők életében, nemcsak miséznie, gyóntatnia, keresztelnie kell, hanem megmutatni azt, hogy ő is ember. A meghívásom első fontosabb történése tehát az, hogy néhány éves szünet után visszatértem, és megláttam, hogy az Egyházban fiatalként is jelen lehet lenni. És Isten azóta is megtartott a hitben.

Mikor érezted erősen Isten hívását a papi hivatásra?

- Az első konkrét lépés, amit Isten felém tett, egy szentmisén történt, ekkor 12-13 éves lehettem. Egyedül ministráltam és mondjuk úgy, hogy csak léteztem az Isten örömében. Üldögéltem, nem igazán figyeltem a prédikációra. És akkor a semmiből jött egy hang, egy kérdés: mi lenne, ha pap lennél? Nagyon tetszik Barsi Balázs atya ideillő gondolata: az Isten úgy szólt hozzám, hogy közben nem szólalt meg. És abban a pillanatban valami ilyesmit éltem meg én is. Érezhetően nem tőlem jött ez a felvetés. Gyereként nem vágytam arra, hogy pap legyek; családot szerettem volna, és néptánc szakos tanár akartam lenni. Kiskoromban mindig mondtam édesanyámnak, hogy nyugdíjas szeretnék lenni; egy hintaszékben ülnék a verandán, pipával a kezemben, és ezzel már boldog lennék. Megjegyzem, hogy az Isten humoráról tesz tanúságot az, hogy elhívott egy olyan szakmára, amiből soha nem fogok nyugdíjba menni. De térjünk vissza. Mikor Isten hangját először meghallottam, akkor békét éreztem, ugyanakkor nem igazán érdekelt a dolog. Egyik fülemen be, másikon ki. De csak nem hagyott nyugodni a papság gondolata, így elindultam a belső formálódás útján. A Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség tagja vagyok, és a közösségem egy szentségimádós alkalmán, a hivatásomon gondolkodva ultimátumot adtam az Istennek. Elmondtam Neki, hogy most már aztán legyen valami, és üzenjen nekem, jelezze számomra, hogy mi az Ő akarata a hivatásomat illetően. Ha most kapok egy egyértelmű megerősítést a papságra, akkor rendben van, csinálom, teljes szívvel és energiával vállalom, tanulok teológiát, lelkesen szolgálok. És abban a pillanatban, ahogy befejeztem magamban a mondatot, egy ismerősöm könnyes szemmel odalépett hozzám, egy kiskeresztet rajzolt a homlokomra, majd annyit mondott: az Úr áldását küldi rád. Teljesen ledöbbentem. És akkor megértettem, hogy mit akar tőlem Isten; ez egy egyértelmű jel volt. A gimnáziumot már úgy kezdtem, hogy tudtam, pap szeretnék lenni. Közben telt-múlt az idő, és volt, hogy meginogtam az elhívásomban, de ez teljesen normális. Habár az Isten nem vonja vissza a hívását, de sok mindent megenged. Nálam is sokat engedett, mivel többször voltam szerelmes; bár párkapcsolatom nem volt, de elgondolkoztam azon, hogy biztosan a papság-e az én utam. Nagyon hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért, mert így sokkal inkább tudom, hogy miről mondok le. Megéltem valami olyasmit, amiről Szent Ignác is beszélt; mikor ő a betegágyán a lovagéletre gondolt, akkor negyedórára feltüzelődött a szíve. Amikor én arra gondoltam, hogy hittan-történelem szakos tanár leszek, akkor negyedóráig nagyon lelkes voltam. Amikor viszont arra gondoltam, hogy pap leszek, és bemutatom majd a szentmisét, közvetítem az Isten mérhetetlen irgalmát az emberekhez, akkor a lelkesedésem nem hagyott alább, nem múlt el. Ez a gondolat hetekre föl tudott tüzelni, és jelen tudtam maradni ebben az állapotban.

A szüleid hogyan fogadták a hírt, hogy papnak készülsz?

- Mikor meghoztam azt a döntést, hogy érettségi után egyből a szemináriumba megyek, minden családtagom kicsit bepánikolt. Addigra már tudták, hogy papnak készülök, de nem gondolták, hogy ennyire komoly bennem a hívás, és a gimnázium után már rögtön bevonulnék. Úgyhogy nem voltak túl lelkesek. Szüleim azt szerették volna, ha a szeminárium megkezdése előtt elvégzek egy másik képzést, így gondolkodóba estem, mit kéne csinálnom. De valójában időhúzásnak éreztem volna, ha a teológia előtt még tanulnék valami mást. Persze az ember utána ugyanúgy Istent szolgálja, de tudtam, nekem nem mindegy, hogy mikor kezdhetem el a papi szolgálatot. Ekkortájt részt vettem a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség táborában, ahol a dicsőítőesten imát kértem másoktól. Mikor kérdezték, hogy mi az imaszándékom, direkt nem mondtam semmit. Hittem abban, hogyha a Szentlélek tényleg működik - és miért ne működne -, akkor úgyis tudja, mi van az ember szívében és mire van szükségem. Vágytam arra, hogy kapjak még egy megerősítést a hivatásomban. Szóval nem mondtam semmit. És ahogy imádkoztak értem, végig mély békét éreztem. Az Oltáriszentség előtt állva már maga a létezés is olyan békét tud adni az embernek, ami mindent elsöprő. Az értem mondott ima során az egyik közbenjáró megkérdezte tőlem, hogy mi közöm van Váchoz, ugyanis az imájában Vácot látta. Én pedig válaszoltam neki, hogy semmi. Nyilván, a Váci Egyházmegyéhez tartozok, Vác az egyházmegye központja, de nekem nincs közöm ehhez a városhoz, rokonaim sem élnek ott. Ekkor jött a gondolat, hogy ez egy megerősítő igen Istentől arra a kérdésemre, hogy valóban akarja, hogy pap legyek. Miért kapna egy értem imádkozó - akinek az imaszándékom sem mondtam el - látomást Vácról? Nekem ez abszolút egyértelmű jel volt, hiszen a hivatásom megéléséhez Vác egy alapvető hely. A döntésem meghozása után édesanyám nagyon támogató volt, a mai napig az. Édesapám talán egy kicsit jobban félt attól, hogy elveszít. Neki nagyon fontos, hogy ott legyünk mellette, közel hozzá. Ekkor egy kicsit önzővé kellett válnom; szükséges volt, hogy ki tudjam mondani, hogy nem a családom véleménye fog meghatározni. Lehet, hogy megharagszanak rám, de nekem a papság a hivatásom, ez az én utam. Amióta édesapám látja, hogy kivirultam, és boldog vagyok, ő is támogat. Szóval nem kell attól félni, hogy a család hogyan fog reagálni, mert ha ténylegesen azt látják, hogy boldog vagy a szemináriumban, akkor elfogadják a döntésedet.

Tehát az imaesten átélt Isten-élmény egy utolsó löket volt számodra.

- Ez volt az utolsó utáni löket. Ahogy korábban beszélgettem több atyával, mindenki elmondta, hogy a papi hivatás szerelmesség nélkül nem megy. Igazuk van, ezt már nyolc hónap után is látom. Mikor a már korábban említett táborban voltam jelen és még nem tudtam, hogy mikor vonuljak be a szemináriumba, egyik este megálltam a kápolna előtt néhány percre, és egy különleges tapasztalatban volt részem. Meg merek esküdni arra, hogy az a kápolna fényesebb volt, mint valaha. Ezt nem reflektorok csinálták, nem gyertyák; a kápolna hófehéren világított. Középen kint volt az Oltáriszentség és két mondat fogalmazódott meg bennem. Miközben az Oltáriszentséget néztem, teljes erőtlenség lett úrrá rajtam, és azt gondoltam magamban: gyönyörű vagy, Uram. Ahogy pedig kicsit beljebb mentem, azt éltem át, hogy jó nekem itt lenni. Ezt a pillantást ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor korábban egy olyan lányra tekintettem, akibe szerelmes voltam. Mondhatnám úgy, hogy transzcendens intimitást éltem át, ott a kápolnában. Ez az élmény megnyugvást is adott; most tényleg szerelmes lettem, és ez a szerelem nem múlt el azóta sem.

Kik segítettek még téged a döntésed meghozásában?

- Skravanek Gábor mellett egyértelműen megemlíteném a családomat, Patrik és Kornél testvéremet. Kornélt kimondottan is, mert általa törte le Isten a szarvaimat, amikor gőgös voltam fiatalként. Dr. Szegedi László atya szerepe is fontos volt, aki egykori plébánosomként megértetett velem számos hittételt, valamint Ráduly Feri atya szerepe, aki lelkivezetőm és bérmaapám. Sokat merítettem az ő személyiségükből. Talán még Nagy Bálint jezsuita szerzetest emelném ki. Korábban gondolkodtam azon, hogy részt vegyek a Montserrat hivatástisztázó év programjában, hogy át tudjam elmélkedni az Istentől érkező hívást. Amikor Nagy Bálint atyával beszélgettem, ő nyíltan kimondta nekem: ha van hivatásom, akkor ne vegyek részt ebben a programban, mert már nincs rá szükségem. Ez egy elég erőteljes, korrekt kijelentés volt, ami mellbe vágott. A másik felvetése pedig, ami elgondolkodtatott, hogy el tudnám-e fogadni, ha Isten mégsem hívna papnak? Azt válaszoltam, hogy nem. Majd kis gondolkodás után; igen, de nagyon fájna. Megerősödött bennem az a gondolat, hogy ne akarjam lekorlátozni Istent. Minden embernek az Ő akaratát kell tudnia elfogadni, mivel Isten gondos és szerető Atya, aki a legjobbat akarja nekünk, akkor is, ha pillanatnyilag fáj.

Mi a legvonzóbb számodra a papi hivatásban? Mit vársz legjobban ebben a szolgálatban?

- A szentmise bemutatását várom leginkább; mikor erre gondolok, teljes erőtlenség fog el. Csodálatos abba belegondolnom, hogy gyarló jellemem ellenére lehívhatom a Szentlelket a szentmisén, és aztán a szavaimra - melyeket in persona Christi mondok, tehát lényegét tekintve Krisztus mondja rajtam keresztül - átváltozik a kenyér és a bor. És én ezt a kenyeret és bort fölmutatom az embereknek. Hogy én arra a kis időre, amíg fölemelem a kenyeret és a bort, valóságosan Krisztussá válok… ehhez azonban úgy kell hozzáállnom, hogy én egy semmi vagyok, és hogyha a semmiségemet oda tudom adni Istennek, akkor Ő felemel, és újat hoz ki belőlem. Ezenfelül pedig örülnék, ha kapnék arra kegyelmet, hogy jó lelkivezető legyek. Nagyon vonz, hogy az emberekkel személyes kapcsolatot építsek.

Beszéljünk kicsit az előkészítő szemináriumról, hiszen sokak számára ismeretlen ez a rendszer. Mi a célja a nulladik évnek?

- Jelenleg a váci és a görögkatolikus egyházmegyékben létezik előkészítő szeminárium. Már a II. Vatikáni Zsinat után jelezte a Szentszék az egyházmegyék felé, hogy szükség van az előkészítésre. Az előkészítő szemináriumot a gyorsítósávhoz tudnám hasonlítani. Nem tudsz olyan nagy sebességgel menni, de föl kell gyorsulni, hogy fölhajthass az autópályára. Azért szükséges ez az egy év, hogy föl tudd venni az egyházmegyének a ritmusát, hogy belerázódj az egyetembe, lásd az Egyháznak a kevésbé szent oldalát is. Hogyha én a nehézségekkel már csak a nagy szemináriumban találkozom, amellett, hogy oktatnak, közösségi programjaink vannak, akkor nem biztos, hogy megmaradtam volna. A Váci Egyházmegye képzése nyolcéves. Az első évben beilleszkedsz, a másodikban van a beöltözés, és ez év végén passziváltatunk egy évet az egyetemen, ugyanis fél évig valamilyen szociális tevékenységet végzünk, például idősek otthonában dolgozunk, a második félévben pedig egy plébániára helyeznek minket. Miután letelt a szocio-pasztorális év, visszakerülünk a szemináriumba. A harmadik évben lektorrá avatnak, a negyedik évben akolitussá, az ötödikben diakónussá. Ezután pedig kikerülünk egy plébániára, ahol a helyi atyának segítünk, amiben tudunk. Szentségeket szolgáltathatunk ki, kapcsolatban vagyunk a hívekkel.

Hogyan telnek a napjaitok a szemináriumban?

- Minden nap reggel fél 8-kor szentmisével kezdünk. Ezután közösen indítjuk a napot egy elmélkedéssel, és átbeszéljük, kinek milyen programjai lesznek. Reggelizünk, majd két óra munka következik, segítünk például a kert gondozásában vagy a nővérek gyárában dolgozunk. Délután különböző órákon veszünk részt, tanulunk például szociológiát, ahol a II. Vatikáni Zsinat tanításait értelmezzük, megpróbáljuk azokat életre váltani. Tanulunk etikettet, alapvető hitismeretet, irodalmat, művészettörténetet. Heti egyszer van tornaóránk is; nagyon sokat számít, hogy átmozgatnak minket. Szombat este ifihittanon veszünk részt, heti két este pedig rekreációs esténk van, amikor is kiadjuk magunkból, ami bennünk van, beszélgetünk egy jót, filmezünk vagy társasozunk. A vasárnapunk szabadabb. Mindezek mellett vannak ritka alkalmak, amikor az egyházmegyének szüksége van ránk, főként az ünnepi miséken.

Közeledik a nulladik év vége. Mit tanultál az elmúlt idő alatt?

- Azt tanultam az előkészítő év során, hogy ne siessek, és ezt tudnám másoknak is tanácsolni; ne hagyd, hogy a kezdeti nagy lelkesedés átvegye feletted az uralmat. Ha nem tudsz lehiggadni, nyugodtan odafigyelni az Istenre, akkor enélkül a higgadt türelem nélkül mindenbe bele fogsz csúszni, például gőgös leszel, és nem hallgatsz az elöljáródra. Nem szabad siettetni a dolgokat; a lelkesedésnek lesz helye, de az előkészítő év még nem erről szól.

Mit üzennél annak, aki gondolkozik azon, hogy pap legyen?

- Legyél aktív tagja az egyházközösségnek, ugyanakkor ne rohanj és ne jelentsd be mindenkinek, hogy gondolkozol a papi hivatáson. Nyugodtan gondold át azt, hogy biztosan ez-e a te utad. És persze az fontos, hogy egy szűk körnek mesélj a benned lévő kérdésekről, hogy a lelkivezetőddel beszélj a hivatásodról. Legyenek beavatott személyek, de nem kell kiállni az egész közösség elé. Megfontolva, Krisztust szeretve haladj előre az úton, mert szerelem nélkül nem fog menni.

Fekete Ágnes

***

A papi hivatás iránt érdeklődő fiatalokat felvételi beszélgetésre várja Püspök atya 2022. június 20-án, hétfőn 14.00 órakor a Püspöki Palotába. A felvételi beszélgetésen (konkurzuson) való részvételre előzetesen a plébánoson keresztül kell jelentkezni június 10-ig az alábiak benyújtásával: kézzel írt önéletrajz, felvételi kérelem, nagyalakú keresztlevél, a szülők házasságlevele, plébánosi vagy lelki vezetői ajánlás, valamint az érettségi bizonyítványról, felsőfokú diplomáról készült fénymásolat.