Miután kitört a szomszédunkban a háború, megrendülve, együttérzéssel látta az egyre nagyobb számban érkező menekülteket, és úgy döntött, önkéntes munkát vállal értük is. „Hiszen aki missziós, az mindenütt missziós, nincs egy földrészre predesztinálva” – mondja. Afrika a nagy álma, két hét múlva újra elindul – bár Nigéria egyre veszélyesebb hellyé válik –, de úgy érzi, itthon is küldetése van a rászorulók irányában.

És miért éppen a Váci Egyházmegyei Karitásznál vállalt feladatot? Amikor próbálta átgondolni, hogyan tud segíteni, akkor egyszerűen azt tette, amit ő is javasol másoknak, akik Afrikában szeretnének önkénteskedni: keresett egy szervezetet, amely tapasztaltabb nála a témában. Március elején zajlott az Afrika Expó Budapesten, a standokat már fél évvel korábban kibérelték a kiállításra, rengeteget készültek, örömmel tették..., de közben kitört a háború. „Afrika az álmom, örökké tart, nem fogom elfelejteni, de amint vége lett a kiállításnak, lebontottuk a standot, és tovább gondolkodtam” – magyarázza.

Már másnap elment Barabásra, ahol megerősödött benne, hogy oda kell állni a mindenüket hátra hagyó menekültek mellé. Odafelé adományokat vitt, hazafelé pedig egy harkivi családot hozott magával, egy édesanyát a fiával… és egy macskával. Ijedtek és bizalmatlanok voltak, de talán mivel mentőautóval volt, megbíztak benne. Kiderült, hogy pár nappal korábban halt meg az édesanya apukája covidban, a férje hadköteles korú, nem tudott velük jönni, és a határon nem engedték át a megpakolt autót, mert a halott nagypapa nevén volt. A Facebook és a férje segítségével kerestek számukra egy éjszakára befogadó családot, nem volt nehéz, sokan jelentkeztek. A hölgy, a kisfiú és a macska szimbolikussá váltak számára: most váratlan helyzeteket kell megoldani, ebben kell segítenie. Megrendítő volt, hogy „ott állnak egy szál macskával, ennyi maradt az életükből”.

Felhívta a fóti Karitászt, ők Vácra irányították, ahol az igazgatót, Kovács Gábort már ismerte, mert amikor az Eucharisztikus Kongresszus idején Valerian Okeke onitshai érsekkel Dabason járt (a dabasi polgármester ugyanis harminc afrikai gyerek tanulását támogatta), az egyházmegyei Karitász rendezvényén is részt vettek.

Látta, hogy sok menekültnek nincsenek megfelelő iratai, nincs TAJ-száma, az Afréka Alapítvány ezért átutalt egymillió forintot, amit a Karitászon keresztül gyógyszerre tudnak költeni. Hétről hétre elmegy Vácra, amikor pedig Afrikába utazott, akkor Csókay András vette át tőle a feladatot. Jönnek az emberek tanácsért, vannak visszatérő betegek is, akik újabb adag gyógyszerért állnak sorba. Ellátást kaphatnak ugyan a menekültek hivatalosan Magyarországon, de nem mindig könnyű átlátni, milyen utakon jutnak hozzá.

Meglehetősen nagy kreativitásra és kapcsolati hálóra van szükség. Érkezett egy ukrajnai magyar édesanya krónikus mandulagyulladással, amire a doktornő antibiotikumot írt fel, és ellátta a családot vitaminokkal is. Az anyukát elkísérő hetedikes lányától megtudtuk, hogy ő és a testvére online fejezték be ezt az iskolai évet, és augusztusban szeretnének hazamenni, ha lehetséges. Bizonytalanul álltak érkezésükkor az ajtóban, nem csoda, hiszen minden bizonytalan az életükben. Jó volt látni, hogy ebben a bizonytalanságban valaki határozottan kézbe veszi legalább az egészségüket. A tanácsadást követően az egyházmegyei karitász munkatársai a szokásos módon elkísérték a beteget a gyógyszertárba, hogy kiváltsák a felírt orvosságot.

Egy idősebb ukrán házaspár is érkezett a rendelésre, a hölgy már járt korábban Afrékánál, és most újabb gyógyszerért jött. Közben kiderült az is, hogy kórházi kezelésre is szorulna. Gyorsan megkeresték a megoldást: a váci kórházban dolgozó munkatárs ígért segítséget. Az ukrán nyelv megértésével sem volt probléma, egy Kárpátaljáról menekült édesanya – akinek a lánya már a háború előtt is a váci konzervatóriumban tanult – önkéntesként örömmel segíti a Karitász és Réka munkáját ezeken az alkalmakon.

Kovács Gábor karitászigazgató elmondta, hogy sok ukrán menekültről gondoskodnak. Vannak, akik már önállóan bérelnek lakást, mások közösségi szállásokon, kollégiumokban laknak. Vannak az egyházmegyében olyan plébániai közösségek is, melyek családoknál vagy a plébániaépületben fogadnak be menekülteket, és van egy átmeneti otthona is a Karitásznak, ahol most egy ukrán család lakik. Jöttek harmadik országbeli fiatalok Kamerunból, Nigériából, Indiából, róluk is gondoskodtak; az egyetemistáknak igyekeztek segíteni abban is, hol tudják folytatni a tanulmányaikat.

Sok önkéntes dolgozik a menekültellátásban, számos szerteágazó feladatot tudnak megoldani, például szállítást a repülőtérre, menekülés közben megsérült szélvédő javítását… A Katolikus Karitász barabási segítségnyújtó pontján nagyon sok önkéntessel volt jelen a Váci Egyházmegyei Karitász, a BOK-csarnokba is sokan mennek. A beregszászi Szent Anna Karitásszal pedig testvérkapcsolat alakult ki, minden héten szállítanak adományt. Koordinálják az önkénteseket, a szálláshelyeket, a német adományokat, más települések segítő csoportjai részt vesznek a rendszerezés és rakodás nagy feladatában. Nagyon sok mindent – nemcsak a menekültellátásban, hanem a szolgálat más területein is – az önkéntesek munkája által tudnak megoldani, akiket eközben találkozókkal, képzésekkel, zarándoklattal segítenek.

És hogy mi lesz az elkövetkező időben a menekültekkel? A bizonytalan helyzetben ezt senki nem tudja. Kovács Gábor csak azt tudja biztosan, hogy sokan maradnak a háború végéig vagy talán még tovább, nekik segítenek munkát, lakhatást, a gyerekeknek iskolát találni, illetve az iskolásokat nyári táborokba is igyekeznek eljuttatni. Mások már hazamentek vagy tovább indultak nyugat felé. Gyorsan változnak a feladatok, mára már inkább az integráció került előtérbe.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír