– Mit szólt a meghíváshoz?

– A püspöki kinevezésem óta nagyon sok feladatom volt, így arra még nem jutott időm, hogy távolabbi országokba is eljussak. Amerikában már jártam, 2000-ben családi kapcsolat révén; már pap voltam, de turistaként láttam New Yorkot, Washingtont, Philadelphiát és a Niagara-vízesést. Azóta Angliában voltam többször is, de itt nem. Laci atya egyházmegyénk papja, még kedves elődöm „adta kölcsön” a passaici Szent István-plébánia számára, így örömmel fogadtam el a meghívását, bár kissé gondban voltam az időzítés miatt, hiszen az augusztus vége mindig sűrű, többek között a tanévkezdés, a püspöki konferencia miatt. Ráadásul eredetileg három hétre hívott, de megállapodtunk tíz napban, amiből végül öt lett, mert hamarosan Rómába kell utaznom, egy képzésre. De ez az öt nap is nagyon szép, maradandó élmény volt.

– Mire volt elég ez az öt nap?

– Ennyi időre mindenképpen szükség van, mert az időeltolódáson túl bele kell helyezkedni az itteni életbe, tehát meg kell érkezni lelkileg és kulturálisan is. Laci atya megmutatta azt a két másik helyszínt, ahol magyar közösség van. Először elmentünk New Brunswickba, ahol az ottani magyar pappal, Juhász Imre atyával is találkoztunk. Másnap elmentünk New Yorkba, de ez inkább turistaút volt, megízleltük a város hangulatát, ami nekem nosztalgikus élmény, hiszen én 2000-ben láttam a World Trade Center ikertornyait, most viszont csak a Ground Zero emlékhelyet tudtuk megnézni. És persze felmentünk az Empire State Building tetejére is, ahol szintén jártam már, és komppal elmentünk a Szabadság-szobor mellett is – így sikerült a világ egyik vezető országának levegőjébe beleszagolni. Voltunk a Szent Patrik-székesegyházban is, de nem szolgálattevőként, „csak” imádkoztunk egyet. Ott 2000-ben koncelebráltam angolul, felkért rá az ottani atya, ráadásul aznap fellépett ott a budapesti Szent István-bazilika kórusa. Ez nagy öröm volt a számomra, úgy éreztem: itthon vagyok.

Ilyen a Katolikus Egyház: bármerre megyünk a világban, majdnem ugyanaz a liturgia, ugyanaz a hitvallás.

A harmadik nap pedig elmentünk Patersonba, az egyházmegye központjába, ahol a spanyol származású atya nagy szeretettel fogadott minket, és megmutatta a felújított székesegyházat. Nagyon kedves élmény volt, úgy érzem, sikerült belehelyezkedni az itteni világba, hiszen Amerika a nemzetek gyűjtőhelye, ahol szépen-békében megvannak egymás mellett a spanyolok, lengyelek, magyarok, szlovákok és más nemzetiségűek. Így érkeztem meg lélekben is az itteni ünnepnapra, Szent István ünnepére.

– Itt is volt „otthonérzése”?

– Hogyne! Eleve megteremtette ezt a sok magyar motívum – ami otthon talán nem is annyira hangsúlyos, de itt nagyon fontos – például a Szent Korona másolata, a magyar motívumokkal hímzett miseruha és az oltárdísz, a magyar zászló, a magyar nyelv – ez egy tenyérnyi kis Magyarország. Ugyanakkor, mivel fontosnak tartom a nemzetek közötti hídépítést, törekedtem arra is, hogy az ír származású Kevin atyához is személyesen szóljak. Korábban nem találkoztam vele, de utánajártam az ő életének, és megkerestem a közös pontokat: ilyen a sportszeretetünk, az európai gyökereink, a korunk. Együtt fogunk menni a római képzésre is. Ebben is azt látom, egyek vagyunk: a kultúránk kicsit más ugyan, de össze tudunk kapcsolódni.

– Az ünnepi szentmisét ketten tartották. Ön hosszasan méltatta Szent István érdemeit, Kevin atya pedig összefoglalta, megismételte annak lényegét a gyerekekhez szólva, és hangsúlyosan beszélt a gyökereik, a magyarságuk megőrzésének fontosságáról. Kerek egésznek tűnt a szertartás, pedig biztosan nem volt könnyű összeegyeztetni, talán a ministránsoknak volt kicsit nehezebb dolguk, de Önöknek nem – úgy tűnt...

– Azt csodálom a Katolikus Egyházban, hogy nagy egységet tudunk alkotni. A szeretet összekapcsol bennünket nemzetiségtől, kultúrától függetlenül; egységet tudunk alkotni, úgy, hogy összekapcsolódunk, miközben megtartjuk saját kultúránkat is.

– A nemzetek gyűjtőhelyeként említi Amerikát, most pedig a saját kultúránk megőrzését; a szentmisén is említette utóbbit, a Szent István-i hagyományok folytatását. Fontosnak tartja tehát azt is, hogy ebbe a nagy olvasztótégelybe ne olvadjanak bele, ne oldódjanak fel az egyes nemzetek?

– Igen, természetesen, és ehhez nagyon tudatosnak kell lenni a nyelv és a kultúra ápolásában, valamint hitünk őrzésében, gyakorlásában. Utóbbi nélkül az előbbi is sokkal nehezebb megy, talán nem is lehetséges.

Fotó: Lengyel Emi/Szent István Római Katolikus Plébánia, Passaic

Magyar Kurír