– Püspök atya, téged 2019. július 12-én neveztek ki püspökké, és augusztus 24-én szenteltek. Azóta három év telt el, és most veszel részt egy „püspöki beavató képzésen” arról, hogy mit is jelent együtt, közösen szolgálni püspökként szerte a világban. Mi az oka ennek a hároméves fáziskésésnek?

 – Amikor püspökké szenteltek, akkor kaptam egy meghívást erre a képzésre, de aztán jött a Covid, amiről nem gondoltuk, hogy ekkora változást hoz az egész világ számára, és így gyakorlatilag többször elmaradt ez a lehetőség. Érdekesen hangzik, hogy tulajdonképpen három év után „újdonság” volt ez nekem, mert a világegyház színességére most láttam rá először, hiszen mindenünnen voltak püspök atyák. Az utolsó három év során szentelt püspökök egy része vett ezen részt, mert lesz még egy másik kurzus rögtön ezután. Most 152-en voltunk, még egy kellett volna a 153-as bibliai számhoz – Péter apostol is ennyi halat fog a csodálatos halfogás alkalmával –, mondták néhányan közülünk. Jövő héten pedig 190-en lesznek a második képzési turnuson. Ausztráliától kezdve az indiai malabár, a maronita, a szír melkita, a különböző afrikai püspökökön túl Európából is számosan érkeztek. Hasonlóképpen az Amerikai Egyesült Államokból is, Dél-Amerika is nagyon komolyan képviseltette magát, tehát a katolikus egyház katolicitásának szépségét tapasztaltam meg, hogy sokszínűek vagyunk, de egyet vallunk és egy a hitünk.

– Korosztály szerint milyenek voltak a résztvevők?

– Többnyire talán velem egykorúak voltak, de vegyes volt a társaság…

– Te pedig 1966-ban születtél…

– Igen, 56 éves vagyok, az 57-ikben járok. Voltak egészen fiatal püspökök is, a keletiek között, úgy 35 körüliek is akadtak, aztán persze voltak idősek is, nálunk tíz évvel idősebbek is, de nagyjából az én korosztályom.

– Milyen volt a hangulat? Meddig tartott a találkozó?

– Összesen egy hét volt, bruttó nyolc nap. Múlt csütörtökön érkeztünk, és most csütörtökön fejeződött be. Nagyon jó hangulatú volt. Először persze mindenki ismeretlen volt, csak néhány barát akadt egy-egy szomszédos országból. Aztán lehetett látni az asztaloknál, ahogy ültünk, amint egyre inkább keveredtünk, ahogy oldódott a hangulat a programokon való találkozásokon. Egy alkalommal volt egy kiscsoportos beszélgetés is. Nemcsak statikus programjaink voltak, tehát előadások. Voltunk bent két alkalommal is Róma központjában. A Santa Maria Maggiore-bazilikában egy szentmisén vettünk részt, vasárnap ott voltunk I. János Pál pápa boldoggá avatásán. Pici szabadidőnk azért volt, be lehetett menni a városba, esetleg sétálgatni vagy ajándékot vásárolgatni. Közben egyre barátibb, egyre közvetlenebb lett a kapcsolat. Azt kell mondani, hogy nagyon családias hangulata volt ennek a hétnek.

– A továbbképzés előadásai közül melyek voltak számodra a legfontosabbak?

– Az első, amit kiemelnék, Erdő Péter bíboros atya előadása. Persze elfogult vagyok, hiszen bíboros atya nekem tanárom is volt, és sok mindent köszönhetek neki. Erdő bíboros úr egy nagyon tiszta, világos előadást tartott arról, hogy gyakorlatilag a püspöknek, aki törvényhozó és vezető az egyházmegyéje élén, mik a feladatai. Ez az előadás lenyűgözően nagyszerű volt, sok püspök kolléga dicsérte a világos, tiszta kifejtését.

Ami számomra még nagyon jó volt: Koch bíboros (a keresztények egységéért felelős dikasztérium prefektusa) tartott egy előadást a püspökség szentségének a teológiájáról, ami nagyon mély volt. Ebből az derült ki, hogy a püspök Krisztus megbízásából, az apostolok utódaként, együtt a többi püspöktárssal van megbízva a vezetés feladatával, és ezt jó volt így hallani. Ebből adódik, hogy a püspököt nem parlamenti választásokon, nem ciklusokra választják meg, hanem Krisztus megbízásából van a helyén.

Ezen túl, ami nekem még meghatározó volt, az a Milánói Katolikus Egyetemről egy professzor és egy professzorasszony előadása „korunk kihívásairól”. Ők világosan megmutatták ezt az összetett valóságot, melynek kezelését a „gyógyszerhez” hasonlították, melynek mindig van gyógyító hatása, de mellette mindig van mellékhatása is. Mindezt persze együtt lehet megtapasztalni, s ez a világ is ilyen körülöttünk, hogy nagyon szorosan egymás mellett vannak ezek a dolgok. De a többi előadás is jó volt.

– A Szentatyával találkoztatok?   

– Igen, csütörtök délelőtt volt vele egy találkozás. Szeretettel mondom, hogy „egy kicsit szkeptikus” voltam, hogy biztos lesz protokoll, eljön hozzánk, beteg a lába, majd elmond egy kedves szöveget és elbúcsúzunk. Ehhez képest egy kötetlen beszélgetés volt. Az elején üdvözölt minket, elmondta azt, ami a szíve közepén van, amit úgy tapasztaltam, hogy Budapesten is elmondta nekünk püspököknek, hogy a püspöknek közel kell lennie az Istenhez, a püspöktársaihoz, a papjaihoz és Isten népéhez.

Aztán kis bevezető után mondta, hogy kérdezzünk. Nagyon sok kérdés volt, különféle helyekről és kontinensekről; mindenről nagyon baráti módon elbeszélgetett velünk. Ami engem személyesen nagyon pozitívan érintett, az az, hogy a végén volt egy személyes kézfogás, de valójában elővigyázatosságból nem fogtunk kezet, de lelkileg igen. Mondtam a Szentatyának, hogy én Magyarországról vagyok és szeretettel várjuk hozzánk. Fölcsillant a szeme, s azt mondta: „Isten hozott!” Ez egy kis személyes élményem volt.

– Köszönöm ezt a személyes beszámolót. Visszatérnék még a hároméves püspöki szolgálatod egészére. Mik voltak e szolgálat örömei?

– A legelső püspöki örömöm az, bevallom őszintén, hogy a saját egyházmegyém püspöke lehetek. Én nagyon szeretem a Váci Egyházmegyét, nagyon a szívemben van. Hogy én a saját egyházmegyém püspöke lehetek, ez egy óriási ajándék.

Papként megismertem az egyházmegyét, hiszen voltam püspöki titkár is annak idején. Nagyon jó munkatársakat örököltem, és részben új munkatársaim is lettek. A segédpüspök atya, akivel nagyon összebarátkoztunk, bár már korábban is jóban voltunk, aztán a pap munkatársak. A diakónusokkal, a világiakkal is nagyon szépen együtt tudunk dolgozni, ez nekem óriási öröm. Aztán a találkozások! Érdekes, hogy noha pandémia volt, de szinte mindenhová eljutottam, hiszen el tudtam menni bérmálni, voltak egyéb találkozók is, sőt azt találtam ki, hogy minden atyával találkozom. Hívtam őket, jöjjenek be hozzám mindnyájan, és így minden atyával tudtam beszélgetni. Ezek nagyon szép és mély találkozások és beszélgetések voltak.

– Mik a püspök nehézségei és mik a kihívások?

– Az egyik nehézség pont abból az örömből fakad, amint mondtam, hogy a saját egyházmegyém püspöke, és így saját volt paptársaim és barátaim „főnöke” lettem. Ez nem könnyű. Elfogadtak alapvetően, de volt néhány atya, aki ezt érzelmileg nehezen tudta elfogadni. Ez érthető, de ők is szeretettel vannak felém, és viszont, de ez nekem sem volt könnyű eleinte lelkileg, hogy most már a szónak a legnemesebb értelmében nem ugyanabban a helyzetben vagyunk. Ami a nehézség a püspök szolgálatában: jó vezetőnek lenni, jó döntéseket hozni. És sok döntést kell hozni, hiszen a püspök főállásban egy döntéshozó személy. Azért imádkozom – hiszen vannak kiváló munkatársak és segítőim, ahogy említettem is –, hogy jó döntéseket tudjak hozni.

Én egy kicsit lassan érő típus vagyok, őszintén szólva nem tudom azonnal, rögtön a megoldást. Ezért mindig imát és időt kérek, és közben tájékozódom, megfontolom, megtárgyalom a lehetőségeket. Persze nincs mindig erre idő, van, amikor gyorsan kell dönteni, ekkor kérem az Urat, hogy jól döntsek, hogy segítsen ki ebben.

– És végül az utolsó kérdés: mi a reményed forrása?

– A reményem forrása valójában az, amit Benedek pápa még Ratzinger müncheni érsekként egy kis könyvében 1979-ben írt abban az elmélkedésében, hogy milyen is lesz az egyház 2000-ben. Azt mondja, hogy emberek szívében ott van az Isten utáni vágy és a hiteles közösség utáni vágy. Ezt nem lehet kiirtani az emberből, egyiket sem!  És ha mi, mint egy Egyház, nyilván nem tökéletes közösség, de ha mégis arra törekvő közösség vagyunk, akkor mindig tudunk vonzani embereket. Akkor Krisztus jelen van az Egyházban, és ekkor nem féltem az Egyházamat, és ez nekem óriási remény.

Emellett a személyes tanúságtételt is fontosnak tartom, mert ha én ugyan bukdácsolok, de személyesen törekszem a hitelességre, ezáltal a Szentlélek megérint másokat, és nekem ez az örömöm és reményem, bármi is lesz a jövőben.

– Köszönöm a beszélgetést és a személyes vallomást.

Marton Zsolt váci megyéspüspök és Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője beszélgetését IDE kattintva hallgathatják meg.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió, Magyar Kurír