CSALÁDPASZTORÁCIÓ
IFJÚSÁGPASZTORÁCIÓ
TEREMTÉSVÉDELEM
KÓRHÁZLELKÉSZSÉG
CIGÁNYPASZTORÁCIÓ
BÖRTÖNPASZTORÁCIÓ
» HÍREINK »
Szeretnénk bemutatni, határon innen és túl, közösségi hitéletünk legfontosabb tereit. A templomot, ahová olvasóink járnak, amit a magukénak éreznek, és amelyben nem csak egy épületet látnak, hanem találkozási helyet Istennel és egymással. Ezzel a szándékkal indított pályázatunk egy újabb pályaművét adjuk most közre. Az albertirsai Urunk színeváltozása-templomról Horváthné Gebhardt Viktória írt.
Nem is olyan könnyű megválaszolni a kérdést: vajon mitől különleges a mi templomunk? Különleges egyáltalán? Hiszen nem büszkélkedik kivételes megkülönböztető jegyekkel, nincs műemlék jellege, nem látogatja több ezer ember: egy kis alföldi városka – Albertirsa – katolikus temploma. Története is egyszerű: egyes feljegyzések szerint az 1400-as évek elején épülhetett, azonban a török hódoltság csak romokat hagyott belőle. A megmaradt falak felhasználásával 1744–46-ban építették újjá barokk stílusban, és Urunk színeváltozása tiszteletére szentelték fel. Ez a jelenet elevenedik meg az oltárképen is, amely egy máig ismeretlen festő alkotása. Gyönyörű, de mégsem mondható különlegesnek. A válasz máshol keresendő.
Bármennyire is szeretném, nem tudom felidézni a pillanatot, amikor először léptem be a hatalmas ajtón – már több mint harminc éve történt. Bizonyára a nagymamám hozott magával, aki, bár református volt, mégis rendszeresen ebbe a templomba járt. Sajnos már nincs közöttünk, de néha még most is úgy érzem, mellettem ül a padban, és együtt énekelünk. Tőle tanultam a keresztény élet alapjait, melyekre később ráépíthettem a hittanórákon hallottakat. Mert arra viszont már tisztán emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás után a szüleim megkérdezték, milyen vallású szeretnék lenni, vagyis, az ő szavaikkal, „melyik templomba szeretnék járni”, a válasz egyértelmű volt számomra: ide. Akkor – még kisgyermekként – nem tudtam volna megfogalmazni az okát, de most már tudom: Jézus hívott. És én jöttem, mint a három tanítvány a Tábor-hegyre. S ha kicsit megemelem a tekintetem, a szentély boltívén olvashatom is Péter szavait: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Valóban: itt voltam elsőáldozó, e falak között részesültem a bérmálás, majd évekkel később a házasság szentségében, gyermekeim pedig itt váltak közösségünk tagjaivá a keresztség által.
Tudom, hogy jó helyen vagyok: ha körbenézek, ismerős arcokat látok. Fiatalokat és időseket, akik mind a testvéreim. Összetartunk, segítjük egymást. Legyen szó a templom takarításáról, ünnepi készülődésről, adománygyűjtésről vagy arról, hogyan szervezzük meg az első gyülekezeti napunkat templomunk búcsúünnepén: mindig akad segítő kéz. Hiszen nem csak én érzem, hogy jó itt lenni. És nem csak különleges alkalmakon, hanem mindig. Amikor megszólal a harang, amikor a fény áttör a festett üvegablakokon, de akár a csöndben is hallom: Jézus hív.
És én jövök. Mi jövünk. Ide. A válasz a tehát a kérdésre, hogy miért is különleges ez a hely, így hangzik: mert az én templomom. A mi templomunk!
Magyar Kurír
A váci Regőczi-kápolna adott otthont a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálata első Önkéntes és Szolgálati Napjának. A közös napot Torma Joel atya vezető nyitotta meg, a lelki töltekezést pedig közös szentségimádás segítette. Az alábbiakban a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálat 2026. május 5-i híradását közöljük.
A Váci Egyházmegye fájdalommal, de a feltámadás reményében tudatja, hogy Dr. Szegedi László püspöki tanácsos, nyugalmazott tápiósülyi plébános, életének 92., papságának 67. évében, 2026. május 8-án este, szentségekkel megerősítve hazatért Mennyei Atyánkhoz.
A Váci Egyházmegye idén ünnepli fennállásának ezeréves évfordulóját. Az ünnep részeként kerül bemutatásra az EGYÜTT ÉPÍTJÜK! c. misztériumjáték, amely több képben kíséri végig a nézőket az egyházmegye történelmén a szentistváni alapítástól a 20. századig.
Az emberi élet védendő, és ebbe beletartozik a saját életünk is. A statisztika szerint a nyolcvanas évektől csökken az öngyilkosságok száma, évente mégis 1500-1600 ember önkezével vet véget az életének. Milyen döntések, események sorozata vezet az öngyilkossághoz, vannak-e látható jelei, hogyan előzhetők meg ezek a fájdalmas tragédiák? A Lélekjelenlét vendége a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének oktatója, Fodor-Szlovencsák Katalin, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, valamint Monostori László morálteológus, a budapesti Szent Margit plébánia plébánosa.2026. május 12. kedd
Pongrác
Búcsúbeszédében Jézus ezt mondta tanítványainak: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem. Senki sem kérdi közületek, hová mégy. De mivel ezt mondtam nektek, szomorúság tölti el szíveteket. Pedig én az igazságot...
Összes program »