Szeretnénk bemutatni, határon innen és túl, közösségi hitéletünk legfontosabb tereit. A templomot, ahová olvasóink járnak, amit a magukénak éreznek, és amelyben nem csak egy épületet látnak, hanem találkozási helyet Istennel és egymással. Ezzel a szándékkal indított pályázatunk egy újabb pályaművét adjuk most közre. Az albertirsai Urunk színeváltozása-templomról Horváthné Gebhardt Viktória írt.

Nem is olyan könnyű megválaszolni a kérdést: vajon mitől különleges a mi templomunk? Különleges egyáltalán? Hiszen nem büszkélkedik kivételes megkülönböztető jegyekkel, nincs műemlék jellege, nem látogatja több ezer ember: egy kis alföldi városka – Albertirsa – katolikus temploma. Története is egyszerű: egyes feljegyzések szerint az 1400-as évek elején épülhetett, azonban a török hódoltság csak romokat hagyott belőle. A megmaradt falak felhasználásával 1744–46-ban építették újjá barokk stílusban, és Urunk színeváltozása tiszteletére szentelték fel. Ez a jelenet elevenedik meg az oltárképen is, amely egy máig ismeretlen festő alkotása. Gyönyörű, de mégsem mondható különlegesnek. A válasz máshol keresendő.

Bármennyire is szeretném, nem tudom felidézni a pillanatot, amikor először léptem be a hatalmas ajtón – már több mint harminc éve történt. Bizonyára a nagymamám hozott magával, aki, bár református volt, mégis rendszeresen ebbe a templomba járt. Sajnos már nincs közöttünk, de néha még most is úgy érzem, mellettem ül a padban, és együtt énekelünk. Tőle tanultam a keresztény élet alapjait, melyekre később ráépíthettem a hittanórákon hallottakat. Mert arra viszont már tisztán emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás után a szüleim megkérdezték, milyen vallású szeretnék lenni, vagyis, az ő szavaikkal, „melyik templomba szeretnék járni”, a válasz egyértelmű volt számomra: ide. Akkor – még kisgyermekként – nem tudtam volna megfogalmazni az okát, de most már tudom: Jézus hívott. És én jöttem, mint a három tanítvány a Tábor-hegyre. S ha kicsit megemelem a tekintetem, a szentély boltívén olvashatom is Péter szavait: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Valóban: itt voltam elsőáldozó, e falak között részesültem a bérmálás, majd évekkel később a házasság szentségében, gyermekeim pedig itt váltak közösségünk tagjaivá a keresztség által.

Tudom, hogy jó helyen vagyok: ha körbenézek, ismerős arcokat látok. Fiatalokat és időseket, akik mind a testvéreim. Összetartunk, segítjük egymást. Legyen szó a templom takarításáról, ünnepi készülődésről, adománygyűjtésről vagy arról, hogyan szervezzük meg az első gyülekezeti napunkat templomunk búcsúünnepén: mindig akad segítő kéz. Hiszen nem csak én érzem, hogy jó itt lenni. És nem csak különleges alkalmakon, hanem mindig. Amikor megszólal a harang, amikor a fény áttör a festett üvegablakokon, de akár a csöndben is hallom: Jézus hív.

És én jövök. Mi jövünk. Ide. A válasz a tehát a kérdésre, hogy miért is különleges ez a hely, így hangzik: mert az én templomom. A mi templomunk!

Magyar Kurír