CSALÁDPASZTORÁCIÓ
IFJÚSÁGPASZTORÁCIÓ
TEREMTÉSVÉDELEM
KÓRHÁZLELKÉSZSÉG
CIGÁNYPASZTORÁCIÓ
BÖRTÖNPASZTORÁCIÓ
» HÍREINK »
Szeretnénk bemutatni, határon innen és túl, közösségi hitéletünk legfontosabb tereit. A templomot, ahová olvasóink járnak, amit a magukénak éreznek, és amelyben nem csak egy épületet látnak, hanem találkozási helyet Istennel és egymással. Ezzel a szándékkal indított pályázatunk egy újabb pályaművét adjuk most közre. Az albertirsai Urunk színeváltozása-templomról Horváthné Gebhardt Viktória írt.
Nem is olyan könnyű megválaszolni a kérdést: vajon mitől különleges a mi templomunk? Különleges egyáltalán? Hiszen nem büszkélkedik kivételes megkülönböztető jegyekkel, nincs műemlék jellege, nem látogatja több ezer ember: egy kis alföldi városka – Albertirsa – katolikus temploma. Története is egyszerű: egyes feljegyzések szerint az 1400-as évek elején épülhetett, azonban a török hódoltság csak romokat hagyott belőle. A megmaradt falak felhasználásával 1744–46-ban építették újjá barokk stílusban, és Urunk színeváltozása tiszteletére szentelték fel. Ez a jelenet elevenedik meg az oltárképen is, amely egy máig ismeretlen festő alkotása. Gyönyörű, de mégsem mondható különlegesnek. A válasz máshol keresendő.
Bármennyire is szeretném, nem tudom felidézni a pillanatot, amikor először léptem be a hatalmas ajtón – már több mint harminc éve történt. Bizonyára a nagymamám hozott magával, aki, bár református volt, mégis rendszeresen ebbe a templomba járt. Sajnos már nincs közöttünk, de néha még most is úgy érzem, mellettem ül a padban, és együtt énekelünk. Tőle tanultam a keresztény élet alapjait, melyekre később ráépíthettem a hittanórákon hallottakat. Mert arra viszont már tisztán emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás után a szüleim megkérdezték, milyen vallású szeretnék lenni, vagyis, az ő szavaikkal, „melyik templomba szeretnék járni”, a válasz egyértelmű volt számomra: ide. Akkor – még kisgyermekként – nem tudtam volna megfogalmazni az okát, de most már tudom: Jézus hívott. És én jöttem, mint a három tanítvány a Tábor-hegyre. S ha kicsit megemelem a tekintetem, a szentély boltívén olvashatom is Péter szavait: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Valóban: itt voltam elsőáldozó, e falak között részesültem a bérmálás, majd évekkel később a házasság szentségében, gyermekeim pedig itt váltak közösségünk tagjaivá a keresztség által.
Tudom, hogy jó helyen vagyok: ha körbenézek, ismerős arcokat látok. Fiatalokat és időseket, akik mind a testvéreim. Összetartunk, segítjük egymást. Legyen szó a templom takarításáról, ünnepi készülődésről, adománygyűjtésről vagy arról, hogyan szervezzük meg az első gyülekezeti napunkat templomunk búcsúünnepén: mindig akad segítő kéz. Hiszen nem csak én érzem, hogy jó itt lenni. És nem csak különleges alkalmakon, hanem mindig. Amikor megszólal a harang, amikor a fény áttör a festett üvegablakokon, de akár a csöndben is hallom: Jézus hív.
És én jövök. Mi jövünk. Ide. A válasz a tehát a kérdésre, hogy miért is különleges ez a hely, így hangzik: mert az én templomom. A mi templomunk!
Magyar Kurír
Ebben az évben a negyedik évfolyam végzett az animátorok, azaz a közösségszervező munkatársak képzésén Vácon. Idei nyári táboruk a korábbi évekkel ellentétben nem módszertani továbbképzés volt, hanem lelkigyakorlat, amelyen ránézhettek küldetésükre és arra, ők hogyan viszonyulnak személyesen ehhez a küldetéshez. A lelkigyakorlatot Tóth András egyházmegyei spirituális és Balogh László atya, hitoktatási referens, az animátor-képzések felelőse tartották. Velük és két résztevővel beszélgetve rajzolódott ki ennek a szűk 4 napnak a gazdag lelki programja és a kapott kegyelmek, amelyekből minden résztvevő, de talán még a lelkigyakorlatot vezető atyák is tudnak táplálkozni.
Idén nyáron ötödik alkalommal rendezték meg a napközis hittanos tábort Pásztón, a Pásztói Plébánia hitoktatóinak szervezésében július 13-17. között. A táborba a plébánia körzetéhez tartozó iskolákból várták a diákokat, a 3-4-5. osztályos korosztályból. Fő helyszínük a pásztói Csohány Kálmán Városi Könyvtár és Művelődési Központ volt, melynek nagy, tágas termét jól kihasználták, mert a táborba közel ötven gyerek jelentkezett. Háromné Rajk Tünde hitoktató beküldött írását közöljük.
Dona nobis pacem – Adj nekünk békét! címmel első ízben rendezett nemzetközi kórustalálkozót a Pueri Cantores Magyar Szövetség, közösen a Gödöllői Premontrei Apátsággal. A 14 magyar és 3 külföldi énekkar számára a július 10. és 13. között Gödöllőn zajló esemény nem csupán a közös éneklést, de közös imádságot is jelentett: a pénteki vesperást mintegy 400 diák énekelte az apátság templomában. A Pueri Cantores Magyar Szövetség beszámolóját közöljük.2026. július 21. kedd
Dániel és Daniella
Egy alkalommal Jézus éppen a népsokaságot tanította. Eközben anyja és rokonai odaérkeztek, és kint várakoztak rá, mert beszélni akartak vele. Valaki szólt is Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint várnak, és beszélni...
Összes program »